Nyugaton nem kérdés, hogy hazai kézben van a média – Szalay-Berzeviczy András a Mandinernek

Kohán Mátyás interjúja a Mandiner hetilapban.

Tapasztalatai szerint milyen Magyarország médiaképe, és miért olyan, amilyen?
1956 óta nem volt olyan erős Magyarország médiajelenléte, mint az utóbbi tizenkét évben. Ennek legfőbb oka, hogy a szuverenitáspárti, Európa jövőjét nemzeti keretek között elképzelő, külön utas magyar kormány számos ügyben szemben találja magát a főáramú médiával és politikai térrel. A fősodratú sajtó egy sor kérdésben ab start sortüzet nyit a magyar kormányfőre, majd idővel szép halkan önkorrekciót hajt végre. Klasszikus példa erre a liberális Die Presse Viktor Orbán hat recht gehabt – und eine Entschuldigung verdient (Orbán Viktornak igaza volt – és megérdemel egy bocsánatkérést) című írása 2020-ból. Évekig tartott az erős ellenszél, de mára a déli határzár nemcsak a konzervatív nyugati sajtóban, hanem egyes liberális médiumokban is elfogadottá vált. A nagy társadalmi kérdésekre a hazai kormányzat sajátos válaszokat ad, és ezeket a nemzetközi média rendre aránytévesztően, túlzásokkal és felszínes sztereotípiákkal bünteti.

Csak a magyar kormány politikája volna tehát az ok?
Médiaképünk nemcsak rólunk szól, hanem a külföld belpolitikai harcairól is. Az amerikai konzervatív sajtó egy jó része például ma olyan laudációkat ír Magyarországról, hogy nem nehéz észrevenni: használnak bennünket a demokratákkal folytatott – sokszor reménytelennek tűnő – küzdelmükben. Számukra követendő példa, hogyan marad talpon ciklusokon át egy konzervatív, jobboldali kormány egy erőteljesen baloldali politikai és médiatér ellenszelében. A nemzetközi hírek 90 százalékát négy nagy hírügynökség gyártja: az Associated Press, az Agence France-Presse, a Reuters és a Bloomberg. A nemzetközi médiakutatók szerint ezek a hírügynökségek centristák, vagy inkább a centrumtól balra helyezkednek el. Van egyfajta monopólium a véleménypiacon, és azt, hogy minek van politikai hírértéke a világban, a nagy newswire szerkesztőségek döntik el. Az úgynevezett swarm journalism trendjében az újságírók kérdés nélkül veszik át az ügynökségektől a híreket, sokszor anélkül, hogy a másik, jelen esetben a magyar fél álláspontját meg akarnák ismerni. Közben a centrumtól jobbra eső hírügynökség nincs a nyugati világban. S a helyzet fokozódik, ha figyelembe vesszük a világ hírfogyasztásának mutatóit. A három legnagyobb hírkereső oldal, az MSN News, a Yahoo News és a Google News egyenként egymilliárdos napi látogatószámot ér el, és főleg a nagy hírügynökségek hírtartalmában keres. Ezáltal az AP írásai naponta egymilliárd embert érnek el. Ehhez az óriási közönséghez képest egy néhány ezer fős elérésű jobboldali lap csepp a tengerben.

Címlapon Magyarország című kötetük egyik szerzője, Tölgyessy Péter korábban olyan állítást tett, hogy hazánk mindig is rossz sajtójú ország volt. Ennek tükrében is kérdezem: történelmi léptékben mennyire kirívó az ország mostani médiaképe?
A nemzetközi sajtó elsősorban érdekei és csak másodsorban értékei mentén alkot képet egy országról. 1848-as szabadságharcunk eszmeiségét és céljait is csak részben támogatta a nyugati világ. A német liberális demokraták üdvözölték Kossuth Lajos függetlenségi harcát, mert törekvései közelebb vitték az elszakadó Ausztriát az általuk megálmodott nagynémet egységhez, de Palmerston brit külügyminiszter már az Osztrák Császárság stabilitásában volt érdekelt, ezért nem is fogadta Londonban a magyar forradalom követét. A kiegyezést is az európai hatalmi egyensúly miatt támogatta a nyugati köz­vélemény. Presztízsünk egészen 1907-ig megmaradt, amikor a választójogi és szociális reformok késlekedése, a csernovai vérengzés, a nemzetiségekkel szemben előnytelen iskolatörvények, majd Bosznia annexiója más megvilágításba helyezte térségünket. Tisza István egy prügelknabe volt az európai közvéleményben, de még az antantbarát Károlyi Mihályra is gyanakvóan tekintett az antibolsevik Nyugat, Kun Béla pedig egyszerűen vörös posztó volt Európa fejlettebbik végén. Enyhülést a Bethlen-korszak hozott a megítélésünkben, de a kormány Mussolini Olaszországával kötött szövetsége, majd Gömbös Gyula nyílt nácibarátsága, végül háborús részvételünk a németek oldalán újra Európa fekete bárányai közé terelte hazánkat. Az 1938-ban Budapesten tartott Nemzetközi eucharisztikus kongresszus, majd az 1956-os forradalmunk két hete  némi fényt jelentett az éjszakában. A több évtizedes veszteglés a szovjet szatellitövezetben egyértelművé tette ismét, hogy a Nyugat melyik sarokba ültet bennünket. Az 1989-es politikai átmenetet és határnyitást természetesen fanfár fogadta a nagy lapok címoldalán, ám az Antall-kormányt már jellemzően ultrakonzervatív, múltba révedező, nacionalista hatalomként tüntették fel. De Hornék, az „újrahasznosított kommunisták” sem örvendtek túl sok díszes jelzőnek a mértékadó nyugati lapok hasábjain.

Ehhez képest most milyen a helyzet?
A mai külföldi sajtónkat megosztónak, polarizáltnak nevezném. A magyar miniszterelnök politikája referenciaponttá vált, hazánk kis méretéhez képest ezért túl van reprezentálva a nemzetközi médiában. Számos kritika éri a kormányfőt, de támogatás is látható. A könyv készítésekor a 2006–2009-es korszakot azonosítottuk a legmélyebb pontnak. Az őszödi beszéd, az azt követő politikai-társadalmi krízis és görög utas gazdasági lejtmenet, valamint a lemondani nem akaró miniszterelnök rendre nyomdafestéket nem tűrő jelzőket kapott a The Wall Street Journaltől a Neue Zürcher Zeitungig, s nem volt téma, amiben a magyar kormányfő álláspontját komolyan számontartották volna külföldön.

Mit lehet tenni e médiakép javításáért?
Az a tény, hogy manapság több szó esik idehaza a klasszikus nyugati kulturális értékek megmentéséről, mint a Nyugat alkonyáról, mindenképp jó irány. A nemzetközi média központjai ma New Yorkban és Londonban találhatók. Örvendetes, hogy az utóbbi években az amerikai és a brit konzervatívok egy részével elkezdődött a párbeszéd és a közeledés. Van egy sor kiegyensúlyozottan, sőt elismerően író konzervatív sajtóorgánum Washingtontól Londonon át Zürichig. Korszerű informatikai megoldásokat kellene alkalmazni a nemzetközi sajtókommunikációban. Media intelligence fejlesztésünk már kezd áttörni, egyre több közintézménynél, külképviseletnél veszik használatba, de a sajtókommunikációban idehaza még mindig Excel-alapú sajtólistákkal és ímélekkel találkozom. Nem látom a nagy újságírói adatbázisokkal működő, hírdisztribútori platformokat, pedig ilyeneket már évek óta használnak Szentpétervártól Párizsig a targetált és nagy elérésű médiakommunikációhoz. Intenzívebb lehetne a külföldi influenszerek és lobbisták aktivitása is, akik a saját közösségimédia-platformjaikon több tízezres követőtáboraiknak saját nyelvükön, hitelesen tudnák képviselni a magyar álláspontot. Az újságírókkal folytatott beszélgetéseim egyértelmű tanulsága, hogy több nemzetközi sajtótájékoztatóra van szükség, és a nemzetközi rendezvényeinket is nyitott kapukkal kellene megtartani.

Nem látom a világban széles körben alkalmazott médiavásárlásokat sem. Hasznosak a célország nyelvén a helyi döntéshozókhoz szóló, nyomtatott ország-különkiadványok, behúzások is olyan lapokban, amelyek egyenesen be vannak csatornázva a Westminster-palotába, a Fehér Házba vagy a Capitoliumba. Ugyanez áll a sajtótúrákra. A londoni magyar nagykövetség már többször hozott Budapestre újságírókat, akiknek így lehetőségük van közelebbről is megismerni a magyar közéletet. Személyes interjúlehetőségeket kapnak a minisztériumoktól, közvetlen válaszokból dolgoznak, nem átvételekből. Egy ilyen út hatására mérhetően csökken a dezinformáció. Eltűnnek a diktatúra- és antiszemitizmus-vádak, realisztikusabb képet rajzolnak hazánkról még az olykor vehemensen bíráló The Telegraph és Daily Express újságírói is.

Miből nyerik a médiakép elemzéséhez szükséges információt? Honnan tudják, hogy negatív vagy pozitív egy ország médiaképe?
Rendszerünk, a PressMonitor automatikusan detektálja a hazánkról a globális médiában írt cikkek szerzőit, és médiaelemzéseink számos metainformációt dolgoznak fel az írásokat közlő forrásokról is. Nyelvtechnológiai algoritmusok határozzák meg a cikkek hangvételét és mélységét. Valós időben vizualizáljuk, kik ügyfelünk kulcsfontos­ságú támogatói, kritikusai, és azt, hogy mekkora a pozitív és negatív médiavisszhang elérése. A hagyományos belföldi sajtófigyelőkkel szemben mi nem néhány száz belföldi, hanem több mint egymillió kül- és belföldi elektronikus és nyomtatott lapot, rádiót, televíziót és közösségimédia-forrást látunk közel valós időben. Nem általános témákról referálunk csak, hanem tetszőleges célszemély, intézmény globális médiavisszhangját szállítjuk testre szabva – a tűt szedjük ki a szénakazalból. A londoni nagykövetségnek például az elektronikus és a közösségi média figyelése mellett megvalósítottuk, hogy azonnali értesítést kapjon arról is, ha a Westminster-palota alsó- vagy felsőházában Magyarországot megemlítik egy felszólalásban. Továbbá nemcsak az angol nyelvű, nagy hírügynökségeket figyeljük, hanem a helyi médiát is, így például a Isztambulból  a török nyelvű médiából referálunk magyarra. Legyen szó egy politikusunk CNN-interjújáról, egy vállalati megbízónkkal készített, a nyomtatott svájci Finanz und Wirtschaftban megjelent interjúról vagy egy Magyarországról szóló, Svédországban posztolt Twitter-bejegyzésről, a tartalom ügyfelünk fiókjában van röviddel a megjelenés után.

Ha már CNN: arra a magyar gyakorlatra, hogy egy médiumról nemcsak az értékrendjét, de kissé hunyorítva akár a pártosságát is meg lehet állapítani, vannak példák a nemzetközi térben? Van-e máshol ilyen pártosan polarizált médiatér?
Persze, nem vagyunk ezzel egyedül. Az Egyesült Államokban a media partisanship, azaz a médiumok politikai elfogultsága a kilencvenes évek vége óta erősödött meg, mikor Rupert Murdoch megbízta Roger Ailest a Fox News vezetésével, és – Charles Krauthammer Pulitzer-díjas újságíró örökzöldjét kölcsönözve – „a Fox vezérigazgatója megtalált az amerikai társadalomban egy 50 százalékos niche piacot”. Az infotainment és a pártosság felé mozdulva a CNN és társai ellensúlyként elindultak a centrumból balra. A politikai párhuzamosságnak nevezett jelenség, mely szerint a sajtó jellemzően nem pártatlan, régóta velünk élő valóság. Pontosan behatárolható, hogy milyen médiakoalíció rendeződik Németországban a Kereszténydemokrata Unió köré, és mely konszernek támogatják a Német Szociáldemokrata Pártot. Ismeretes, mely periodikák tolják a brit baloldal és melyek a konzervatívok szekerét. Ugyanez a francia, a spanyol és az olasz médiapiacon is tűpontosan kimutatható.

Magyarországon a rendszerváltozás után sajátos médiatulajdonosi szerkezet alakult ki. A hosszabb demokratikus történelmű országokban van-e példa arra, hogy annyira leuralják külföldi tulajdonosok egy ország médiáját, mint nálunk?
Nem tudok róla, hogy lenne. Negyven év szocializmusban és egy utat tévesztett médiapiaci rendszerváltozásban kell keresni annak okait, hogy nálunk csak a közelmúltban került napirendre a médiaszuverenitás kérdése és a média nemzetstratégiai jelentősége. Ez nyugaton nem kérdés. Európa nagy részén a médiapiac zöme hazai kezekben van, sőt a nyugat-európai sajtópiacot kétszáz éves családi vállalkozások birtokolják. Néhány példa: Franciaország vezető médiavállalatát, a Vincent Bolloré nevéhez fűződő Vivendi jogelődjét még III. Napóleon császár utasítására hozták létre 1853-ban, ez volt a Compagnie générale des eaux. Később hozzá került az első francia kereskedelmi tévéadó, a Canal+. Németországban az 1840-es években egy güterslohi kis nyomdából Carl Bertelsmann szökkentette szárba Európa ma legnagyobb médiavállalatát. Kontinensünkön az 1980-as évek elejéig nem az volt a kérdés, hogy hazai kezekbe vegyék-e a rádiókat és televíziókat, sokkal inkább az, hogy kiengedhetők-e állami kézből.

És amikor eljött a magánosítás ideje, hogyan privatizálták a médiájukat az európai demokráciák?
A jogok jellemzően helyi médiavállalatok, médiamágnások kezébe kerültek, sokszor a hatalom patronálásával. Robert Hersant, Franciaország neves médiamágnása, a Le Figaro tulajdonosa például teljes erővel támogatta Jacques Chirac választási kampányát. A Chirac-kabinet ezért cserébe lazított a szocialista kormány által beiktatott trösztellenes törvényen, így az Hersant-féle médiabirodalom tovább nőhetett. Az európai szabályozás a nyolcvanas évek közepén szabad utat adott a médiakoncentrációnak, hiszen az új technológiák révén a nagy kapitalizációjú és negyven év laufot élvező amerikai médiavállalatok jelentős erővel jelentek meg az európai piacon, és ezt ellensúlyozni kellett. A monopóliumellenes törvények lazításán túl állami támogatások hozták helyzetbe a helyi médiavállalkozókat nemcsak az amerikanizációval szemben, hanem az európai piacok meghódításában is. A Bertelsmann ezáltal már 1991-ben Németország határain túlról realizálta árbevételének több mint a felét. Európában tehát nagy hagyományai vannak a médiaszuverenitásnak és a hazai tulajdonnak. A német piacot német vállalatok határozzák meg: a Bertelsmann, az Axel Springer, a Funke Mediengruppe, az M. DuMont Schauberg, a Bauer és a ProSiebenSat.1 Media. Az olasz médiapiac több mint felét Silvio Berlusconi Mediaset- és Fininvest-csoportja birtokolja. A francia piacon ott a Vivendi-, a Bouygues-, a Lagardère-csoport és a gigantikus állami France Médias Monde médiaholding. Az Egyesült Királyság médiapiacának nagy része pedig négy nagy konglomerátum, a DMG Media, a Telegraph Media Group, a News UK és a Reach kezében van. Példák végtelen sora mutatja: nyugaton fel sem merül, hogy a hírmédia idegen kezekbe kerüljön.

Ehhez képest mi történt itthon?
A rendszerváltozás után a spontán privatizáció sodrásában az egykori keleti blokkban elsőként Magyarországon történt meg a sajtópiac kiárusítása. A francia Robert Hersant megvette a Magyar Nemzetet, a brit Robert Maxwell a Magyar Hírlapot
és az Esti Hírlapot, a Grüner + Jahr vitte a Népszabadságot, a Ringier lenyelte a Nemzeti Sportot, a Westdeutsche Allgemeine Zeitung a HVG-t, az Axel Springer pedig a vidéki lapokat. Hosszan sorolhatnánk, hogy kapkodták szét a külföldi médiakonglomerátumok a hazai sajtópiacot. Nem is kerteltek: a profitmaximalizálás céljából voltak itt, nem a médiakultúra vagy a magyarországi újságíróképzés felvirágoztatása céljából. Így jutunk el a jobboldalisággal nehezen vádolható Eötvös Pál – volt Népszabadság-vezér és MÚOSZ-elnök – 2007-es kijelentéséhez: „Az, hogy a Ringier kiadó az összes országos terjesztésű napilap hetven százalékát birtokolja, kizárólag Magyarországon és banánköztársaságokban fordulhat elő.” 

Máshol is felértékelődik a médiaszuverenitás kérdése?
Globálisan napirenden van a téma. Az Európai Bizottság 2019-ben lefektette az „amerikai médiakolonizáció” szabályozásának alapjait. Az amerikai techóriásokra jókora pénzbírságokat szabnak ki, és a helyreállítási alapban is jelentős tétel jut az európai digitális szuverenitás és az európai startupok erősítésére. A szilícium-völgyi big tech cégek az EB álláspontja szerint átrendezték az európai reklámpiacot, függővé tették az európai médiát, kiviszik a megtermelt profitot, és olyan adatvagyonnal bírnak az állampolgárokról, amilyenről egy európai belügyi szerv csak álmodozhat. A médiaszuverenitásért minden jogalkotó küzd Európától az arab térségen át Ausztráliáig. Alaptétel, hogy demokrácia nincs sajtó nélkül. A sajtónak nemcsak közvélemény-formáló, hanem politikacsináló ereje is van. Sokfelé jártam a világban, de olyat sehol nem láttam, hogy a média nemzetstratégiai és szuverenitási jelentőségéről lemondott volna egy ország.

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád