Kultúra, a nyílt forráskód

Idén tavasszal monumentális könyv látott napvilágot Culture: The Story of Us, From Cave Art to K-Pop (kultúra – közös történetünk a barlangrajzoktól a koreai popzenéig) címmel. Szerzője, Martin Puchner a Harvard Egyetem irodalomtudósa; szakterülete az emberi közösségek egymásra gyakorolt kulturális hatása, azaz a „kultúrák konvergenciája”. Puchner nem kisebb ambí­cióval jelentette meg művét, mint hogy „saját maga számára meghatározza a humán tudományok jelentését”, ezáltal „újra­értelmezze a jelent”. Küldetése annyiban máris sikeresnek mondható, hogy a műről hosszú összefoglalókat és elemzéseket közölt a világ csaknem minden meghatározó politikai napi- és hetilapja, Los Angelestől Újdelhiig.

Puchner leszögezi, hogy messzemenően azonosul T. S. Eliot hetven esztendővel ezelőtt papírra vetett felfogásával, amely szerint a kultúra egy adott nép egész életmódját magában foglalja. Mindemellett új könyvében vállaltan az írásbeliség és a művészetek (ahogyan ő nevezi őket, az értelemteremtés) területére „szorítkozik”, tizenöt kronologikus fejezetben tárva fel az emberi civilizáció szerinte legfontosabb kulturális mintázata, az újrahasznosítás gyakorlatait. Szerzőnk értelmezése szerint ugyanis a Homo sapiens minden egyes közössége egyfajta hibridizációval építi fel a kultúráját, amelynek során a meghatározó elemek jelentős részét másoktól „kölcsönzi” (felületes értelmezésben lopja), hogy aztán beépítse saját szokásaiba és mitológiájába. Ennek talán legegyértelműbb példája az egyistenhit világszintű elterjedése volt. „Az eredetiség minden egyes példája egy máshonnan származó mintára vezethető vissza.”

A szerző szerint a kultúra mindig „az idő és a hely korlátain, a meglepő kapcsolatokon és informális hálózatokon átívelő elköteleződés” révén alakul ki, sokszor erőszak útján. „Minden nemzedéknek meg kell dolgoznia a rombolás és a teremtés kényelmetlen összefonódását, amelyet a kulturális érintkezés eredményez.” Úgy látja, a kulturális import egyrészt sosem a dolgok teljes, változatlan formában való átvételét jelenti. Amikor például az ókori Görögország átvette az ábécét az egyiptomiaktól, a nagyrészt szóbeli hagyomány szinte azonnal elhalványult az írás javára. Másrészt az átvétel, továbbalakítás nem rossz és végképp nem elítélendő dolog – inkább megtermékenyítésként fogható fel. Egy hetedik századi kínai zarándok, Hszüan-cang buddhista szövegekkel tért vissza szülőföldjére, ami a buddhizmus virágzásához vezetett Kínában – miközben ugyanez a vallás Indiában épp hanyatlásnak indult. A kultúra sosem kisajátítható, mert – sajnos vagy szerencsére – nem örökjog, hanem mindig az azt megélő embereké. (Sebő Ferenc népzenekutató ugyanezt így fogalmazta meg: „A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket.”) Martin Puchner szerint „a kultúra nem a tisztaságból, hanem a szinkretizmusból él”, a helyes kérdés tehát nem az, hogy élünk-e a kulturális import lehetőségével, hanem hogy milyen minőségben tesszük – hogy mit és hogyan alakítunk át a saját céljainkra.