Farkas a kertek alatt

Az explorációból:

Kérdésre válaszolva elmondja, hogy 33 éves, házas. Korábban könyvelőként dolgozott egy nemzetközi cégnél, de miután megházasodott, a férje kedvéért feladta a karrierjét. „Jelenleg nem dolgozom, Daninak próbálom az alkotáshoz szükséges biztos hát­országot megteremteni.” A férje sikeres festő­művész, mely tény és a hozzá kapcsolódó státusz, anyagi megbecsülés és társadalmi élet fontos szerepet tölt be az énképében. „Élénk társasági életet élünk, és sokat utazunk, főleg Amerikába és Franciaországba.” Gyerekük nincs. Elmondása szerint ő már szeretne, „nincs időm várni, ketyeg a biológiai vekkerem”, de a férje elzárkózik a gyermekvállalástól, ami konfliktushoz vezetett kettejük között. „A férjem művész, és ezért kissé hisztérikus alkat, ha szóba hozom a dolgot, idegesen reagál. Mivel szeretem, nem akarok veszekedni vele, mert csak gátolnám az alkotásban, és attól még idegesebb lenne. Mégis beszélnünk kell róla, mivel engem meg szorít az idő.” Ennek a konfliktusnak a megoldásában kéri a segítségemet.
– Csak nincs baj?! Nem örült a férje? – kérdezte a pszichológus az irodájába néhány másodperce beviharzó páciensétől.
A terapeuta abból, hogy a nő a megérkezését követően minden átmenet és további magyarázat nélkül közölte vele: „teljesen kivagyok”, arra következtetett, hogy Szende Kata férje, Virágh Dániel a bejelentést, amelynek páciense oly nagy jelentőséget tulajdonított, s amelyre az előző ülésükön oly nagy elszántsággal készültek, nem fogadta kitörő örömmel.
– Nem, nem erről van szó! – hessegette el magától egy kézlegyintéssel a nő a terapeuta feltételezését, és rögtön meg is magyarázta feldúltságának okát. 
– A farkas miatt vagyok totál kikészülve.
Majd már a fotelben ülve folytatta:
– Most nem is tudok másra gondolni, mint arra a szegény állatra!
– Miféle farkasról van szó!?
– Hogyhogy miféle, természetesen a svájci.
– Bocsánat, de nem értem – tárta szét a karját tehetetlenül a pszichológus, s egy pillanatig arra gyanakodott, hogy az állítólagosan hisztérikus férj viselkedése átragadt a feleségére.
– Mondja, maga nem olvas híreket? – szegezte neki a nő a kérdést, mint egy kihallgatótiszt.
– Bevallom, nagyon ritkán – szabadkozott a pszichológus.
– Bulvárhíreket pedig szinte egyáltalán nem – tette hozzá, mintegy magyarázatképpen, hogy miként kerülhették el a figyelmét egy bizonyos farkassal történtek. – Kérem, meséljen róla – folytatta a terapeuta. Páciense feldúlt állapotából arra következtetett, hogy a nő különös fontosságot tulajdonít az esetnek, ezért talán érdemes lesz többet is megtudni róla.
– Lelőtték.
– Kit?
– Természetesen a farkast!
– Ó! Valóban?!
– Igen. M237-et egyszerűen lelőtték.
– M237 – ízlelgette az állat nevét a pszichológus, majd megjegyezte: – Fura egy név.
– Mi a furcsa benne? Egyáltalán, miért ne lehetne ez a neve? – védte az állat nevét a nő a pszichológust is meglepő vehemenciával.
– Bevallom, nekem az autópályák számozása vagy egy jelszó jut eszembe erről a betű- és számkombinációról – felelte a helyzet komolyságához képest, már ha egy farkas halálát komolynak lehet nevezni, félig viccesen a terapeuta.
– Csak azért mondom, mert általában a vadállatoknak nem adnak nevet. Én legalábbis csakis olyan könyvekben, mint a Vuk vagy A dzsungel könyve, találkoztam ilyen esetekkel – fújt visszavonulót a pszichológus Szende eltorzult és harcias arckifejezését látva.
– Ez egy hivatalos név, amit a svájci természetvédelmi hatóságok adtak neki – felelte kioktató, kissé utálkozó hangnemben a nő, mintegy ezzel is hangsúlyozandó a másik tudatlanságát a témában – Mert ott még van természetvédelem. De a neve most másodlagos, a lényeg az, hogy lelőtték. Egy rohadt vadász volt – folytatta Szende, kihasználva, hogy a pszichológus, ledermedve az addig megismert kedves, visszafogott, anyaságra vágyó hölgyből lassan fúriává változó nőtől, csendben várta a vihar elültét. – Egy elmebeteg, szadista állat – hergelte tovább magát Szende, jelét sem adva, hogy le akarna csillapodni.
– Kata, kérem, nyugodjon meg, végül is egy emberi lényről beszélünk – csitította a pszichológus az időközben még magasabb fokozatra kapcsoló, az ismeretlen vadászt válogatott kínzásokkal, majd nyilvános akasztással átkozó nőt. De hiába volt minden igyekezete, Szende Katának természetesen erre is volt válasza.
– Ez nem ember. Ez egy lelketlen vadállat.
– Nem tudhatjuk – folytatta az egyre reménytelenebb küzdelmet a pszichológus az egyszemélyes inkvizícióvá átvedlő, a vadászt mindenféle jogi procedúra mellőzésével éppen elevenen elégetni kívánó páciensével.
– De, tudjuk – ellenkezett dacosan nő. – Ezek mind ilyenek, tele vannak pénzzel, ezért azt hiszik, hogy bármit megtehetnek. Bepálinkáznak, aztán összevissza lövöldöznek mindenre, ami eléjük kerül – rajzolta meg Szende a farkas szomorú sorsán keresztül az egész magyar vadásztársadalom szociológiai kórképét egyetlen mondatban.