Csaba testvér, a vigasztaló

A Szent Ferenc életéről szóló könyvben azt olvastam, hogy Matteo testvér egyszer így lépett Szent Ferenc elé: „Miért téged, miért pont téged, miért éppen téged?” Szent Ferenc először nem értette a különös kérdést: „Mit akarsz ezzel mondani?” Matteo testvér megismételte: „Azt szeretném megtudni, miért épp teutánad fut az egész világ. Miért akar mindenki téged látni, rád hallgatni, neked engedelmeskedni?”

Egyetlen alkalom volt, hogy le tudtunk ülni a dévai kolostor udvarára beszélgetni, és rögtön feltettem a ferences szerzetesnek a kérdést: ki Böjte Csaba?

„Egy marék por, mint mindenki más – mondta. – Az ember nem más, mint az a két kicsi kis sejt, ami anyánk méhében találkozik. Megszületünk, elkezdünk totyogni, tipegni, motyogni, megtanulunk valamilyen szinten írni, beszélni, járni, kacagni, de az igazi cél az, hogy felnőjünk oda, hogy a teremtő Istenünkkel egy asztalhoz üljünk. Az emberi méltóság az, hogy Isten méltónak talál minket a párbeszédre és arra, hogy odaüljünk hozzá. Minden embernek ugyanaz a feladata, hogy ezt a fehér végtelent, ezt a titokzatos csodát, a Teremtőjét valamilyen szinten megközelítse, vagy hagyja, hogy megközelítse őt az Isten. Én nem szeretnék semmi más lenni, mint egy olyan ember, aki a maga gyarlóságait, gyengeségeit, a marék porból született korlátait ismerve, tiszteletben tartva megpróbál párbeszédet folytatni az Istennel. Meg vagyok győződve, hogy a misztikus élet, az imádságos élet nem valami rendkívüli, hanem mindannyiunk számára járható és elérhető cél. Nagyon remélem, ahogy múlnak az évek, mind több ember fog ráébredni Isten jelenlétére. Arra, hogy ő nem egy lakatlan sziget, hanem egy élő templom, a Szentháromság otthona. Ha van valami érték, amit az emberek a szavaimban, írásaimban, gondolataimban fontosnak tartanak, akkor az pontosan ez az isteni szó, amit próbálok én is közvetíteni, hogy jónak lenni jobb, mint rossznak, vagy hogy Isten selejtet nem teremt. Ezek olyan általános igazságok, amik megállják bármelyik évszázadban a helyüket. Ha én magamnak nevet adnék, akkor a Kis Böjte Csaba nevet adnám. Ki Jézus Krisztus? Magát kinek tartotta? Mindannyian Isten képére, hasonlatosságára születtünk, ezért nagyon fontos ez a kérdés. Jézus nem osztogat névjegykártyákat. A píárosa eléggé gyenge. Az angyal elmondja Máriának, de nem viszi túlzásba ezt a tevékenységet. Jézus maga is ritkán beszél erről. A föltámadás után elmondja az apostolainak, hogy ne féljenek, mert hogyha ő elmegy, akkor küld helyette a Mennyei Atya új vigasztalót, új bátorítót, a vigasztaló Szentlelket. Jézus Krisztus magát vigasztalónak, bátorítónak nevezi, és én Jézus Krisztusnak ezt a vonását tudatosan szeretném megélni. A gyerekeket, a kollégái­mat lelkesíteni, vigasztalni, bátorítani, ez az én dolgom. Meg tudod csinálni! Igaz, nehéz az az érettségi vizsga, de erősebb vagy, több vagy, menni fog. Olyan jó látni, mikor a gyermek a szemedbe néz, és érzed, hogy legalább egy centivel sikerült megemelned az önbizalmát, a reményét, a jó szándékát, sikerült valamelyest megerősíteni. Ez a vigasztalás, amiről Jézus beszél, az Ószövetségben is több helyen jelen van: Isten a prófétáját vigasztalásnak küldte. Izajásnak kifejezetten mondja a Szentírásban, hogy »menj, s vigasztald meg az én népemet«. Jézus is ezt tette, ha bárkivel találkozott, az utána erősebb, szolidárisabb, bátrabb, határozottabb, tisztább lett. Ha én egy szóban akarnám megfogalmazni a hivatásomat, küldetésemet, én is ilyen szurkoló, drukkoló, hajrákiáltó legyek, mint a focipálya mellett a szurkolók. A benga nagy játékosok rúgják a bőrt, és kell nekik, hogy a lelátóról több ezren mondják, hogy hajrá, meg tudod csinálni. Hazai pályán általában jobb eredményeket érnek el a csapatok, mint idegenben, ahol esetleg kifütyülik. Ez olyan szép feladat, amibe akár nyolcmilliárdan is bekapcsolódhatnánk. Olyan megalázó és szomorú, mikor hallom egy-egy pedagógustól, hogy hát buta vagy, apád is ilyen volt, belőled se lesz semmi. Ezzel nyissz, le is vágta a gyerek szárnyát. Mennyivel másképp hangzik az, ha az ember elmondja, hogy más is indult ilyen nehéz körülmények közül, és nézd meg, belőle ez lett, az lett, és te is képes vagy rá, meg tudod csinálni, itt állok melletted, segítek, fog ez menni. Látod, hogy a gyereknek csillogni kezd a szeme, megtelik erővel, és nekilendül a feladatnak. Ha én választanám meg, hogy a sírkövemre mit írjanak, akkor azt szeretném – persze az lenne a jó, ha ezt mások is hitelesnek gondolnák –, hogy »Csaba testvér, a vigasztaló«.”

Fotó: Földházi Árpád/Mandiner