A néptáncot anyanyelvként kell tanítani – Timár Böske a Mandinernek

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban

Timár Böske 1956-ban született Budapesten. Pályafutása a Bartók Táncegyüttesben kezdődött, majd a Magyar Állami Népi Együttes táncosa és tánckarvezetője lett. Férjével, Timár Sándor Kossuth-díjas koreográfussal 1993-ban alapították a Csillagszemű Táncegyüttest.

***

Kevés információ lehető fel a gyermekkoráról, szüleiről. Milyen családból származik?

A szüleim fodrászok voltak. Apukám az ötvenes évek egyik rendkívül híres mester- és verseny­fodrászaként, nemzetközi versenyek résztvevőjeként szinte mindenhová utazhatott már akkor is, amikor Magyarországról még nem lehetett külföldre járni, pláne nem nyugatra. Az élet úgy hozta, hogy sokszor anyukám volt a modellje. Érdekes, mert édesanyámnak nem volt kivételes hajkoronája, ám apu valahogy mindig csodálatos frizurákat tudott neki varázsolni. Jómagam 1956-os születésű vagyok. Apai ágról erdélyiek vagyunk, az ő családja Gyergyószentmiklósról származott el először Arad és Temesvár környékére, végül Nagylakra.

Két nővérem van, Nelli és Éva, mindig mi voltunk a három kislány, akit megcsodáltak, megbámultak az utcán, mikor szépen fel voltunk öltöztetve. Egyébként érdekes párhuzam húzódik a szüleim és az én életem közt – ahogy ők is, mi is mester és tanítvány kapcsolat révén kötöttünk házasságot.

Ráadásul, ha jól tudom, nemcsak ön és Timár Sándor, hanem a szülei között is elég nagy korkülönbség van.

Igen, anyukám is sokkal fiatalabb volt édesapámnál, de azért nem annyival, mint én Sanyinál. Nálunk a korkülönbség huszonhat év, a szüleimnél tizenhat év volt. De nagyon hasonló a két történet. Édesanyám a háború után, 1945-ben került gyakornoknak apukám fodrászüzletébe, aki akkor már menő mesterfodrász volt. Így ismerkedtek meg.

Huszonhat év különbség a mai világban sem mindennapi, nemhogy akkor. Mit szólt a család?

1974-ben mentem férjhez, akkoriban ez a korkülönbség közbotrány volt. Talán még a szüleim voltak a legelfogadóbbak a döntésemet illetően, nagyon kedvelték Sanyit. Apukám azért féltett, főként amiatt, mert nagyon fiatal voltam, még nem voltam tizennyolc éves, amikor férjhez mentem, egy hónap hiányzott. Szerették volna, hogy várjak picit, hátha még nem vagyok elég érett ahhoz, hogy el tudjam dönteni, tényleg ezt akarom-e. Ilyen szempontból tehát volt némi féltés, ki akarták tolni az esküvő időpontját, de tiltani nem tiltották. A táncegyüttesben azért voltak problémák, konfliktusok is a kapcsolatunkból, amikor még rendesen pártállamban éltünk; Sanyi soha nem volt párttag. 1974-ben a Bartók Táncegyüttes még szakszervezeti együttes volt, a Vegyipari Dolgozók Szakszervezete tartotta fenn, tehát Sanyi felettesei pártemberek voltak. Ott történtek keményebb dolgok, hogy így fogalmazzak: tetemrehívás. Az lett a vége, hogy úgy gondoltam, akkor teszünk pontot az ügy végére, ha hozzámegyek, s akkor el van rendezve a dolog, a továbbiakban nincs mit tiltani, megszólni. Akkoriban nem nézték jó szemmel az együttélést, nem igazán létezett ilyesmi. Az volt a rend, hogy ha az udvarló két év után nem kérte meg a lány kezét, lapátra lett téve.

És minden féltés ellenére a mai napig működik a házasságuk. Mi a titok?

Talán azért működött és működik ilyen jól, mert a mester-tanítvány kapcsolat mindvégig benne volt a viszonyban. Nem csupán arról van szó, hogy férj és feleség vagyunk: a hierarchikus viszony nem szűnt meg a házasságban sem.

akinek minden tapasztalatomat és tudásomat köszönhetem. Ez működteti. Illetve, ez is. (Nevet)

Tehát Timár Sándor tekintélye mindvégig megmaradt.

Lehetséges, hogy ha nem lett volna ez a korkülönbség, hanem közel egykorúak vagyunk, másképp alakult volna. Vannak művészpárok, akiknél rivalizálás van. „Én is részt vettem benne, az én nevemet is írják ki”, és a többi. Tudok efféle konfliktushelyzetekről, de nálunk ilyesmi sohasem alakult ki, mindig elismertem, hogy ő szakmailag és minden szempontból fölöttem áll. Ezért tudtunk hosszú távon együtt dolgozni. De sok önállóságot kaptam Sanyitól, nem az a típus, aki nem hagy kibontakozni. A magyar néptánc oktatása, színpadra vitele, koreografálása mindenképpen csapatmunka, mert a táncok zöme páros. Férfi és nő együtt táncol, s ha ezt tanítani kell, vagy színpadra kell vinni, akkor azt együtt kell csinálni.

Hetvenes évek, a táncegyüttest a szakszervezet tartja fenn, Timár Sándoron nagy a nyomás a kapcsolata miatt, illetve nem nézik jó szemmel, hogy nem párttag. Hogyan lehetett mégis magas pozícióban?

Jellemző volt a korra, hogy amit magasabb szinteken engedtek, középvezetői szinten akadékoskodtak miatta. Sanyit leginkább a középszintű pártvezetés hurcolta meg. Pozsgay Imre már nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget, ő a reform­kommunisták közé tartozott,

ami már időszerűvé vált.

Polgári család gyermekeként nem is találkozott a paraszti kultúrával?

Nem, tizennégy éves koromig még azzal a szóval sem találkoztam, hogy néptánc. Első osztálytól nyolcadikig versenytornász voltam a Központi Sportiskolában. Bejöttek a tornaórára, s ha látták, hogy valaki ügyes, jó mozgású, azt kiválasztották – így kerültem én is oda. Az általános iskola után mindkét nővérem a Kölcsey-gimnáziumba járt francia tagozatra, így a hagyományt követve nekem is oda kellett járnom. Csak az volt a baj, hogy mire odakerültem, a hatórás francia tagozat tizenkét órássá bővült, ez azzal járt, hogy délután is voltak nyelvórák. Ebből aztán gond lett a sportiskolában, mert ott délután már edzések voltak. Nagyon el voltam keseredve, nem tudtam, mitévő legyek. Éva nővérem vőlegénye a Bartók Táncegyüttesben táncolt Timár Sándornál, ő ajánlotta, hogy ha mindenképpen szeretném megtartani a mozgást, akkor próbáljak meg felvételizni oda, mert ott este vannak a próbák. Tizennégy évesen be is kerültem.

Mit jelentett ekkor, hogy valaki a népi kultúrával ismerkedik? Nem tartott a vezetés a kiújuló „nacionalizmustól”?

Az attól függ. A Magyar Állami Népi Együttes továbbra is kitüntetett kulturális központja volt az országnak. Az ötvenes- hatvanas években az orosz Mojszejev-együttes mintájára alakult, és kvázi ugyanaz volt a feladata: rengeteget utazott kiemelt körülmények között,

Ez a része tehát maximálisan meg volt támogatva. De a hetvenes években már elkezdődött egy másik időszak, hiszen 1972-ben szervezték az első táncházat. Szerencsés vagyok, mert történelmi időben kerültem a Bartók Táncegyüttesbe, és Timár Sándor már másfajta szemléletmódot alkalmazott. Amikor átvette a Magyar Állami Népi Együttest, még hasonlított a profi táncegyüttesekre, még nem volt mögötte annyi tudományos kutatás sem, mint a későbbiekben, de Rábai Miklós alapító abból a tudásanyagból, ami a rendelkezésére állt, a maximumot hozta ki. Később, amikor már jobban értettem a dolgokhoz, még jobban értékeltem őt azért, hogy bár kötelező volt a Mojszejev-együttes mintájára működtetnie a csoportot, igen magas színvonalon tudta megteremteni a magyar változatát. A ferde szemmel nézés csak később, a táncházmozgalom idején kezdődött.

Azért, mert a táncházmozgalom elkezdett szakítani a megkomponált, fix koreográfiát követő attitűddel?

Ez az egyik része, a másikra később kitérek. Az első tánc­házak alakulásával párhuzamosan megkezdődött egy kutatási folyamat is, amely feltárta a magyar tánc legfontosabb stílusjegyét, miszerint a legfontosabb alapeleme az improvizáció. Ilyen típusú nép vagyunk. Magyarországon olyan táncok vannak, melyekben az individuum a legfontosabb – az az elsődleges, illetve a páros táncok. Ebben a kutatómunkában vett részt Timár Sándor, illetve a legjobb barátja és munkatársa, Martin György Tinka is. Tinka a kutatás tudományos részével foglalkozott, Sanyi pedig a tánccal, a mozgással, a motívumkészlettel.

ami nehéz munka volt, hiszen zene nélkül nem volt könnyű kisilabizálni a hangsúlyokat. Éjszakákon át dolgoztak; akkor már Sanyi felesége voltam, végigasszisztáltam ezt a rengeteg munkát. A hetvenes években szakított Sanyi a régi szemlélettel, s elkezdte alkalmazni ezt az új tudást a saját együttesében: paraszttáncosokat keresett fel az ország minden szegletéből, elhozta őket a próbaterembe táncolni, énekelni, hogy mi, tanítványok élőben ismerkedjünk meg velük, lássuk, honnan származnak a táncaink. Ez úttörő dolog volt akkoriban, tulajdonképpen előkészítette azt, hogy a táncház mint olyan létrejöhessen.

Emlékszik az első gyűjtésére?

1972-ben voltam először gyűjteni, tizenhat éves voltam. Verbuváltak egy csoportot a Bartók Táncegyüttesből: zenészeket, táncosokat, velük mentem. Először Széken voltam, ami óriási élmény volt, a mai napig emlékszem az érzésre. Amikor megérkeztünk, olyan volt, mintha visszamentünk volna a régmúltba. Az emberek tetőtől talpig népviseletben jártak, a háromévestől az idősig mindenki. Széknek három utcája volt, s a lakók nem közösködhettek, nem házasodhattak másik utcabéliekkel. Külön táncházuk volt, csak a templom volt közös. Beöltöztettek minket, elvittek a táncházba, megtáncoltattak bennünket a legszuperebb táncosok a faluból.

Sebő Ferencék tanulmányozhatták a zenészek technikáját – tehát hasznos is volt, és lelkileg is mélyen megérintett minket. Engem különösen, mivel városi lány voltam. Novák Ferenc Tata koreográfus erdélyi származású, sokat járt ki, ő volt az első, aki Széken részt vehetett egy táncházban. A válaszúti Kallós Zoltán mindenkit segített, ő volt a kapocs. Bármit szerettünk volna látni, hallani, táncosokat megnézni, zenészekkel, énekesekkel találkozni, ő mindig segített, mindenkit ismert. Ő tanácsolta Novák Ferencnek, hogy meg kellene próbálni Budapesten is megszervezni egy táncházat – végül így is lett, a Bihari János Táncegyüttes szervezte meg az első eseményt, amelyen én is ott voltam fiatal táncosként. Sebő Ferenc, Halmos Béla és Éri Péter zenéltek.

Hogyan nőtt ez mozgalommá?

A szervezők eleinte azt akarták, hogy klubszerűen működjön, így csak négy együttes kapott meghívást. A Biharin kívül a Bartók, a Vasas Művészegyüttes és a Vadrózsák Néptáncegyüttes. Csakhogy ekkor már kezdtünk megismerkedni az erdélyi zenével és táncokkal, Sanyi már széki táncokat tanított a Bartók Táncegyüttesnek Sebőék zenekíséretével. Ez azonban veszélyforrás volt, mert a mi generációnk egyáltalán nem tanult Erdélyről az iskolában. Egyetlen szó el nem hangzott, csak azok tudtak róla, akiknek voltak felmenői az elcsatolt területeken. Az imént kérdezte, volt-e feszültség abból, hogy valaki nyitott a népi kultúra felé, nos, amikor már bekerült az erdélyi tánc- és zenekultúra is a képbe, akkor már szigorúbban rajtunk tartották a szemüket. A klubokat a mostani Írók Boltjának helyén tartották, és annyira jól sikerültek, hogy egy idő után arra lettünk figyelmesek, hogy emberek tömegei leskelődnek az üvegablakon keresztül. Híre ment, egyre inkább felkeltette a nagyközönség érdeklődését. Sanyi és Sebő Feri felvetette, hogy meg kellene nyitni a táncházat a nagyközönség előtt, ám a másik három együttes nem akarta. Végül a Bartók nyitott, Sebő Feri segítségével megkaptuk a Fővárosi Művelődési Házat, s onnantól kezdve tódult a nép.

Az úgynevezett Timár-módszer is ezen a szemléletmódon alapszik: mindenkit táncoltassunk meg?

Timár-módszer egyenlő táncházmódszer. A Tinkával való együttműködés során született meg az a kifejezés, hogy táncanyanyelv. Ez azt jelenti, hogy a magyar táncot anyanyelvként kell tanítani. Említettem, hogy a magyar néptánc legfontosabb sajátossága az improvizáció, improvizálni pedig csak akkor lehet, ha az ember tudja az adott műfaj nyelvét, nyelvtanát. Tinka és Sanyi felfedezésében az volt az úttörő, hogy rájöttek, miként épül fel a magyar néptánc nyelvtana, megfejtették, milyen motívumok vannak, s hogyan kapcsolódnak össze. Hiszen ha a motívumokat szépen összefűzzük, abból úgynevezett táncmondatot lehet alkotni. Ha az emberek elsajátítják ezeket a motívumokat, ki-ki a saját karakteréhez, személyiségéhez tudja igazítani a táncot, s innentől a magyar néptánc egyedi önkifejezési eszközzé válik, és különleges életérzést ad. Viszonylag hamar el lehet jutni arra a szintre, amelyen az ember már felépítheti a saját táncát. S mindig lehet fejleszteni. Sanyi ebbe állt bele, elvállalta, hogy utcáról betérő embereket tanítson, a másik három együttes viszont kijelentette: ők nem hajlandók civilekkel foglalkozni, nekik erre nincs idejük, ők művészek. Ez a fajta nyitottság Sanyi személyiségéből fakadt, soha nem tett különbséget aközött, hogy a Kiotói Egyetem diákjait vagy egy magyarországi kisváros tánccsoportját tanítja.

Később a módszert továbbfejlesztettük, amikor harminc évvel ezelőtt létrehoztam a Csillagszeműt. Kíváncsiak voltunk, lehet-e kifejezetten gyerekek esetében még hatékonyabban alkalmazni.

Azután, hogy csak felnőttekkel foglalkozott, nem volt nehéz a váltás?

Eleinte szokatlan volt, de

Ez a paraszti társadalomban sem volt másként, a gyermekek nagy létszámú, többgenerációs családokba születtek bele. Mindent ösztönösen magukba szívtak, megtanulták a viselkedésformákat, a szabályokat. Muszáj volt nekik, hisz aki nem tartotta be a normákat, azt a falu kivetette magából. S ahogy ezeket a normákat, úgy a táncokat, dalokat is ösztönösen megtanulta a gyermek. A paraszti társadalomban rendkívül nagy biztonságot adott a felnövekvő fiataloknak, hogy tudták, tartoznak valahová, s érezték, hogy mindenki vigyáz rájuk, bárkihez odamehetnek a gondjaikkal. Felteszem a kérdést: vajon most is így nőnek fel a gyerekek?

Ez a felismerés szülte a Csillagszeműt?

Tulajdonképpen igen. Akkor már egy ideje gondolkodtam azon, hogy kellene gyerekcsoportot létesíteni, mert bőven van mit átadni – tudást, tapasztalatot. Miután megszületett az ötödik gyermekem, Gergő, léptem is az ügyben. Először az Állami berkein belül hoztuk létre a gyerekcsoportot, de a kezdeti ötvenfős létszám az évad végére megháromszorozódott, s mivel nem maradhatott az együttes keretein belül, magántársulatot hoztam létre.

Mit ad ez a kultúra a gyerekeknek?

Nagyon sok mindent ad: sikerélményük van, hiszen már három-négy évesen színpadon lépnek fel, életre szóló kalandokat élnek át az utazások alkalmával, fejlődik az alkalmazkodóképességük, a ritmusérzékük, megtanulják, hogy vigyázni kell a másikra, el kell fogadni egymást. A néptánc segít nekik az életben való eligazodásban, és megkönnyíti a viselkedést a közösségben. Arról nem beszélve, hogy egészséges önbizalmat ad nekik: már pici korban mondjuk nekik, hogy ha a színpadra lépsz, húzd ki magad, emeld fel magasra a fejecskédet,

Tehát nemcsak oktat, hanem nevel is?

Ennek a komplex kultúrának hatalmas nevelőereje van, bátran mondhatom. A sok próba és utazás során rengeteg időt töltenek velem, a második anyukájuk vagyok, ott vagyok az esküvőkön, keresztelőkön.

Van különbség a mostani és a harminc évvel ezelőtti gyerekek közt?

A mostaniak is szeretik a táncot, ők is kedvesek és aranyosak, a különbség talán abban áll, hogy ők zaklatottabbak. Az állandóan pörgő világ, amelyben élünk, nem tesz jót nekik. Igyekszünk már pici korban lefektetni az alapvető szabályokat, amelyhez igazodhatnak, ezzel is elősegítve, hogy biztonságban érezzék magukat. Erre azért is van szükség, mert protokoll- és kulturális feladatokat látunk el a kezdetektől fogva, állami kiküldetéseket teljesítünk a világ minden táján Kanadától Japánig. Apropó, Japán, negyven év alatt nyolcvan alkalommal jártam ott Sanyival,

A japánok gyorsan tanulnak, és komolyan veszik a mestert. Volt olyan óránk, amelyen több mint százan vettek részt. Amikor mögöttünk álltak, olyan csöndben figyeltek, hogy néha hátranéztem, ott vannak-e még. Ez a tisztelet és fegyelem japán sajátosság. S ha már utazás: mivel a gyerekek már fiatalon sokat utaznak, más szemmel figyelik, jobban értékelik a hazájukat. Egészséges identitástudat alakul ki bennük, pedig soha nem sulykoljuk nekik, hogy „te magyar gyerek vagy”.

Képek: Ficsor Márton