A háború felelős szerkesztője

Sejthettük, hogy a háború első évfordulója sok ízléstelenségre ad majd alkalmat. Miként egyértelmű volt az is tavaly februárban, amikor már bármelyik órában várható volt az orosz csapatok megindulása, hogy az ukrajnai konfliktusból nagyszerű médiatörténeti pillanat lesz.

A háború ugyanis, tévedés ne essék, ezt jelenti. A pillanatot, amikor az újságíró végre tényleg fontosnak érezheti magát; ha nem rögtön a mennybe megy is, de a figyelem előterébe lép, ami majdnem ugyanaz.

A háború: a zsurnaliszta percről percre ragyogóbb epifániája. A vélekedés, miszerint a történések középpontjában a rémisztő ütemben elhulló sorkatonák, az otthonukból kibombázott civilek, netalán a hadi folyamatokat irányító politikai vezetők állnának, tarthatatlan és naiv. Ők legfeljebb arctalan statisztái lehetnek a háború valódi alanyának, az újságírónak.

Elég volt csak ezen a sötét évfordulón végigfutni a nagy híroldalak kínálatán: haditudósítók számoltak be arról lesújtott-komoly hangon, milyen viszontagságokon kellett átmenniük a fronton, hogy elhozzák nekünk a primer háborús „hangulatokat”;

az utolsó hírszerkesztőnek is könnybe lábadt a szeme, ha visszagondolt arra, hogyan osztotta meg a világgal a kezdeti összecsapások hírét.

Miért is lepődnénk meg, persze. A legbanálisabb igazság, hogy az újságírókat mindenekelőtt maguk az újságírók érdeklik. Ha véletlenül másról írnak, az csak alibi, ürügy, időleges kitérő. Gyorsan letudják, hogy aztán rátérhessenek az egyetlen valóban jelentős és izgalmas témára: önmagukra, a szakmára, annak apró-­cseprő ügyeire.

Az élet, ez az igazság, érdektelen kerete csupán az újságírásnak. Az elhivatott skribler mindenesetre nem zavartatja magát. Karácsony előtt ajánló jelent meg az egyik hírportálon a következő címmel: 3 + 1 könyv a dezinfóról a karácsonyfa alá – Felnőtteknek és gyerekeknek is. Megint csak: miért is lepődnénk meg. Az újságíró karácsonykor is újságíró, ugyanolyan tenyérbemászóan narcisztikus, mint máskor, a sajtótájékoztatón, az „ügyeletben”: magával van elfoglalva, meg a „dezinfóval”, aminek folytonos emlegetése őt van hivatva mérhetetlenül fontossá tenni. Az újságíró nem tud maga körül másokat elképzelni, mint újságírókat; még a gyereke is újságíróból van, a dezinfóról olvas mesekönyvet, hiszen mi más érdekelhetne egy kölyköt.

Ha a háborús hírek furcsán ismerősnek tűnnek, ha nem tudjuk elhessegetni azt a benyomást, hogy ezt a háborút már olvastuk valahol, az nem véletlen. Az újságíró hivatása ugyanis az, hogy paródiákat írjon.

Az újságíró parodista, és ebből a tényből büszkeséget, szakmai nívótudatot merít, sőt a parodisztikus nyegleséget a „közbeszéd” uralkodó stílusává teszi. Ha igaz, hogy a háború valódi alanya az újságíró, abból az következik, hogy a mostani háború sem lehet más, mint a háború paródiája. Nem kevésbé paródia akkor sem, ha véres és kíméletlen, ha a technológiai fejlődés nyomán talán embertelenebb is minden korábbinál.

Karl Kraust olvasom a napokban, monumentális drámaregényét, Az emberiség végnapjait Tandori Dezső zseniális fordításában. Amit az élesen háborúellenes, hivatásos gáncsoskodó osztrák az első világégés hát­országában a lélek, a gondolkodás és főképp a nyelv patologikus tüneteiként észrevételezett és elemezett, az kísértetiesen hasonlít a mai közhelyekre és reflexekre.

Legfontosabb állítása az, hogy a háborút a sajtó szabadította rá az emberiségre. „A realitás terjedelme: a tudósításé, amely ziháló világossággal próbál fölérni hozzá. […] S ugyan nem a hírhozó-e a tettes maga? A nyomtatott szó rávett egy megüresült emberiséget, hogy olyan rémségeket kövessen el, amilyeneket már elképzelni se bír, a sokszorosítás pokol-átka pedig e tetteket ismét visszaadja a szónak, amely köteles szüntelen újjászülni a gonoszt. Bármi történik, csak azok számára történik, akik leírják, és azok számára még, akik nem élik át.”

A sajtó a nyelvet „frázissá és kész-anyaggá” merevítette, e frázisok pedig eltompítják az ember alapvető erkölcsi érzékét. E frázisnyelvben minden és mindennek az ellenkezője szimultán kijelenthető, nincs, ami a leírt szónak mértéke vagy igazoló fedezete lenne: „örök összekapcsolás, kifordítás, puccosítás átokszelleme a világháború alapproblémája”.

„Ha újságok helyett fantáziánk lenne, a technika nem vált volna az élet megnehezítésének eszközévé, a tudomány végcélja nem a létezés megsemmisítése lenne.”

Valóban nem túlzás, mint Kraus teszi, a „világ­háború felelős szerkesztőjéről” beszélni. S megállapítani, hogy az újságíró önmaga iránt érzett pátosza: közveszélyes érzés.

Nyitófotó: írógépezés 1955-ben (Fortepan/Magyar Rendőr)