Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Az internet korában több mítosz virágzik, mint bármikor a történelemben. A kereskedelmi márkák és az álvallásos szekták saját mitológiát építenek, a közösségi médiában önmagunk mitikus változataiként jelenünk meg. A mítoszok már nem csupán egy aspektusát adják a közösségeink életének, hanem eggyé váltak a valósággal – állítja egy tasmaniai irodalmár.
Peter Conrad tasmaniai származású irodalomtudós, az Oxfordi Egyetem professzora. Reneszánsz érdeklődését illusztrálja, hogy korábban behatóan foglalkozott Verdi és Wagner, Orson Welles és Alfred Hitchcock munkásságával is, de a széles körű ismertséget és népszerűséget a BBC-n futó rádióműsora, a 21st Century Mythologies (21. századi mitológiák) hozta meg számára. Fő művét is erre a sorozatra alapozza, 27 rövid írásban mutatja be a Homo sapiens olthatatlan vágyát a mindennapi mítoszokra. Szerzőnk szerint a modern kor „minden egyes szimbóluma – tűnjön az bármilyen triviálisnak is – rejtett jelentést hordoz, szorosan kapcsolódva a régi korok mitológiáihoz, folytonosan szavak nélküli jeleket küldve a világba”.
Conrad szerint napjainkban több mítosz virágzik, mint bármikor a történelemben. „A laptopokat és okostelefonokat az Édenkert tiltott gyümölcsét idéző logó alatt árulják; a tévés valóságshow-kban klasszikus nimfák táncolnak; a bestseller regényekben hemzsegnek a mitikus lények, például a jóvágású vámpírok. Nárcisz is visszatér, valahányszor szelfit készítünk.” Mindez nem független attól, hogy az életünket márkák dominálják, s még a politika mesterségét is „imázstanácsadók” segítségével gyakoroljuk (Obama, az utóbbi évtizedek egyik legsikeresebb mítoszépítője az egyetemen mélyrehatóan tanulmányozta a kultúrtörténet nagy mítoszait). Korunk vallása a történetmesélés (storytelling) lett, amely inkább a narratívák építésére, semmint az igazság megvilágításra törekszik. Kiváló példa erre a közösségi média, ahol önmagunk (vagy éppen mások) mitikus változataiként pozicionáljuk magunkat.
Szerzőnk úgy látja, hogy mindezen tendenciák eredményeként a mítoszok már nem csupán egy aspektusát adják a társadalmi életnek, hanem eggyé váltak a valósággal. Innentől azonban a mitológia nem csupán a kreativitás tárháza, hanem lehet halálos is, vagy ami még rosszabb, olyan rendszer, amely „immunis a kifinomult viccelődésre”. Conrad szerint ennek legékesebb példái az álvallásos szekták és kultuszok, például az Iszlám Állam, amelynek katonái fekete zászlókat lobogtatnak és teológiai mantrákat szavalnak, miközben csoportosan mártírrá válnak. Ezek a „márkák” és szervezetek egyfajta „alacsonyrendű mitológiát” alkalmaznak, azonban mindig sikerrel győzik meg a „hiszékeny neofitákat”. Hatékony ellenszerük szinte sosem az, hogy hagyományos eszközökkel hadakozunk ellenük, sokkal inkább, hogy jobb mítoszokat találunk ki náluk. Persze csak kellő alázattal, hiszen ahogy Adorno a költészet és Auschwitz kapcsolatáról fogalmazott: „Még a legszélsőségesebb végzettudat is azzal fenyeget, hogy üres fecsegéssé fajul.”
Conrad a jövő feltérképezésében is meghatározó szerepet tulajdonít a mítoszoknak. „Egy poszthumán világ áll előttünk, amelyet az orvosbiológiai tudományok és a mesterséges intelligencia fejlődése alakít. A digitális technológia máris újraértelmezte a valóságot, megváltoztatta identitásérzékünket, közvetítette a másokkal való kommunikációt, és megváltoztatta az elme és a test közötti egyensúlyt.” A mítoszok mindig segítettek megérteni, honnan jöttünk. Most, amikor a közösségeinkben és a bolygónkon végbemenő változások üteme miatt egyszerre érezzük magunkat halálra rémítve és elragadtatva, azt is megérthetjük belőlük, hová tartunk.