| Leimeiszter Barnabás |
Tandori Dezső írja: „a hivatalos Ausztria derék ereiben mintha – a magyar sláger bája szerint – spenót folyt volna. Vér sosem folyt. Ausztria úgy tesz, mintha nem lenne ötször annyi világnagy írója, mint például csekély hazánknak, és a kézbeharapósakat ugyanoly szeretettel eteti, mint a… Ugyan már, ott az írók java kézbeharapós.” Világnagy osztrák kézbeharapós, ez Peter Handke. „Ellentmondásos” megítélésű alak. Mert abban nincs nagyobb vita, hogy Handke az élő írók egyik legkiválóbbja, közben viszont a délszláv háború idején a szerbek hajthatatlan barátja volt, ügyük elfogult védelmezője, szónok Slobodan Milošević temetésén. Susan Sontag bő húsz éve megbotránkozott hangon nyilatkoztatta ki, hogy Handkénak „bevégeztetett”, emberileg egyszer és mindenkorra elásta magát. Hogy 2019-ben, éppen a nagy Nobel-botrány után, amikor éppen valamilyen kevésbé kedélyborzoló választásra lehetett számítani a svéd Királyi Tudományos Akadémiától, ő volt az első díjazott, nagy meglepetés volt. Negatív a hivatásos felháborodóknak, pozitív azoknak, akik – bár nem értenek egyet Handke nézeteivel, vagy egyszerűen hidegen hagyja őket, pláne huszonvalahány év után, a balkáni konfliktus kérdése – az irodalmi érdemeket képesek elválasztani a politikai szempontoktól. Hogy Handke botrányainak volt-e ehhez közük, nem tudom, mindenesetre a rendszerváltás környéki sűrű megjelenések után egyetlen könyvét se fordították le magyarra, és sajnos a Nobel-díj sem hozott itthon kifejezett Handke-reneszánszt. Igaz, újra kiadták A kapus félelme tizenegyesnél-t, s a Typotex Kiadó Csordás Gábor fordításában elkezdte megjelentetni 1989 és 1991 között írt esszétrilógiája darabjait. Az első, alig hetvenoldalas „kísérlet” a fáradtsággal foglalkozik, s gondolatai ismerősek lehetnek azoknak, akik olvasták a nálunk is népszerű filozófus, Byung-Chul Han kiégésről szóló traktátusát, amely hosszan idézi a szóban forgó művet. Ténylegesen esszé volna ez? Inkább egyfajta impressziógyűjtemény, párbeszédes formájú, lírai nekirugaszkodás, ennek a nem sejtetten nagy jelentőségű állapotnak, ami a fáradtság, az értelmezésére. Mert vannak rossz és jó fáradtságok, írja Handke. Van a gyerekkori misék és az iskolai órák utálatos fáradtsága, van „katasztrofális”, elválasztó fáradtság, amely képes szerelmeket szétszakítani. És van olyan fáradtság, amely megnyitja előttünk az élet lényegét, hozzásegít minket a világ „egészleges” szemléletéhez. Nem utolsósorban pedig kapcsolatba hoz minket a másik emberrel, közösséget teremt: „Akkoriban, a cséplés utáni közös fáradtságban valami népféle körében láttam ülni magamat, egy nép körében, és erre később hazámban, Ausztriában mindig újra vágytam, és egyre jobban hiányzott.”
(Peter Handke: Kísérlet a fáradtságról. Typotex Kiadó, 2022)
Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
„Nem tudtam mindenkinek elmondani, hogy ne haragudjatok, de akit láttatok a filmvásznon, az nem én voltam” – idézi fel a művész, akit a '80-as években Beri Ary-ként ismert Magyarország.Interjúnk.
„Ha otthon maradunk, annak beláthatatlan következményei lesznek a jövőre nézve. December 1-jén menjünk szavazni a magyarságunkért!”
Realista vagyok, kulturális misszióra nem vállalkozhatunk, nincs rá se kapacitás se igény.
A Tisza Párt elnöke veszélybe sodorná Magyarországot és a magyarokat is – jelentette ki a Fidesz-KDNP kommunikációs igazgatója.
