Aki segítséget vitt a háborús Ukrajnába és a török földrengés túlélőinek is – Marosi Antal a Mandinernek

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban.

Hogyan állt össze a villámgyorsan Törökországba utazó harmincegy fős csapat?

Harmincegy fő és hat kutya, így pontos. A Katolikus Karitász szervezésében és menedzselésében két civil szervezet tagjai vettek részt a mentésben, a Budapesti Tűzoltó Szövetség és a Budapest Mentőszervezet önkéntesei. Az Erdődy Tamás Légi Tűzoltó és Életmentő Egyesület, amelynek én vagyok az elnöke, mindkettővel régóta kapcsolatban áll, ezért természetes volt, hogy mi is csatlakozunk az utazókhoz. Így, együtt tudtunk a leghatékonyabban működni, hiszen

Én újságíróként leginkább a kommunikációért feleltem, fotóztam, de kivettem a részem a keresésből is, ha éppen arra volt szükség. Van saját védőruhám, be tudok mászni olyan helyekre, amit egy mezei újságíró talán nem vállalna be.

Azt lehet tudni, hogy a félmilliós Kahramanmaraş városban kutattak túlélők után. Mi volt a menetrend?

A török katasztrófavédelem irányított minket a helyszínekre, alapvetően a romok alá szorult élő emberek megtalálása és kiemelése céljából. Ehhez megvolt minden szükséges felszerelésünk, például aggregátor, világítóeszközök, speciális szerszámok, sőt még a vizet és az élelmiszert is itthonról vittük. A szakmai mellett a tárgyi felkészültség is fontos ilyen esetben, mert egy félig összedőlt városban, amely tele van az otthonukat éppen elvesztett, kétségbeesett és halálra rémült emberekkel, nem igazán lehet alapdolgokhoz sem hozzájutni. És mivel rögtön kell cselekedni, hiszen szó szerint életek függnek a gyorsaságunktól, idő sem nagyon lenne a beszerzésükre.

Remény a reménytelenségben, hogy az ötnapos meg­feszített munka során sikerült élve kiszabadítaniuk egy tizenhét éves lányt?

A holttestek felszínre hozása is nagyon fontos, mert megnyugvást ad a hozzátartozóknak, arról nem is beszélve, hogy mindenkinek kijár a méltó végtisztesség. Kétségtelenül a legnagyobb siker, ha valakit meg tudunk menteni.

Előzetesen a családtagok jelezték a rendőröknek, hogy valószínűleg ő még ott lehet a romok alatt, és talán él is. Mivel egy lejuttatott rádión keresztül tudtunk vele kommunikálni, a barlangászaink viszonylag könnyen felmérték, milyen technika és eszközök szükségesek a kiszabadításához. Először egy 30 centiméter vastag betonfalon kellett rést vágni, hogy egyáltalán be tudjanak menni a romok alá. Ezután kezdődött annak a fél méter átmérőjű alagútnak az ásása, amelyen keresztül a szakemberek végül eljutottak a lányhoz. Az egészet nehezítette a rengeteg, a szabad járást akadályozó törmelék, például egy televíziókészülék, amelyet ott helyben bontottak alkatrészeire. Szerencsére egy kis lyukon keresztül az egyik fiatal, mindössze húszéves önkéntesünk már korábban be tudott nyúlni, a lány megfogta a kezét, amiből tudtuk, hogy a körülményekhez képest fizikailag is jól van. Szerencse volt az is, hogy egyetlen végtagja sem szorult be, vagyis ugyanazon a szűk járaton, amelyen a barlangász eljutott hozzá, ki is lehetett hozni.

Mentők, tűzoltók – egykori nyomozóként, majd újságíróként hogyan keveredett ebbe a közegbe?

Valahogy mintha folyton errefelé terelt volna a sors. Amikor sok évvel ezelőtt elváltam, és a gyerekünket is magával vitte a feleségem, az első depressziós, magányos karácsonyom után elhatároztam, hogy ez még egyszer nem történhet meg. A következőn ezért jelentkeztem a budapesti mentőknél, hogy rádiós tudósítóként elmennék velük szenteste vonulni. Elsőnek egy nyolcvanéves bácsihoz hívtak minket, a Kacsóh Pongrác úti lakótelepre;

Néztem ezt a szegény öreget, és egyből helyrebillent a lelkivilágom, hogy nem én vagyok a legszerencsétlenebb ember a földön. Tulajdonképpen innen indult az egész, tizenvalahány évig rendszeresen mentőztem, most is megyek, amikor van rá időm. Közben pedig valahogy a tűzoltókkal is egyre szorosabb lett a kapcsolatom.

Mivel foglalkozik a két társával néhány éve létrehozott Erdődy Tamás Légi Tűzoltó és Életmentő Egyesület?

Rengeteg mindennel. Földi tűzoltóegységek drónos légi támogatásával, rendezvények tűzvédelmi felügyeletével, ózonos fertőtlenítéssel, egészségneveléssel, és még sorolhatnám. És bekapcsolódtunk az ukrajnai missziós munkába is: a magyar–ukrán határon felállított magyar segélyhelyeken, Záhony és Barabás határállomásokon végzünk ipari ózongenerátoros fertőtlenítést, illetve szintén

Mindezt a saját pénzünkből, önkéntes alapon, ezzel is tisztelegve a névadónk emléke előtt, akinél önzetlenebb ember kevés akadt a magyar történelemben, mégis majdnem feledésbe merült a neve.

Ki volt Erdődy Tamás?

Vas vármegyei gróf és legendás tűzoltó. 1921-ben költözött Kőszegre, ahol önkéntes tűzrendészeti felügyelőként és a városi tűzoltók parancsnokhelyetteseként megújította az egész szervezetet. Amikor tíz évvel később meghalt, végrendeletében óriási összeget hagyott a helyi tűzoltóságra a szolgálat közben megsérült bajtársak gyógykezelésére. Talán nem volt Széchenyi Ödönhöz mérhető kaliber, de annak az országrésznek mindenképpen meghatározó egyénisége, a kőszegi tűzoltóság a létét, fennmaradását köszönheti neki. És még mi sem nagyon tudtunk róla! Az egyik tagunk akadt rá a kőszegi temetőben az elhanyagolt sírjára; a XIII. Kerületi Hagyományőrző Önkéntes Tűzoltó és Sport Egyesülettel helyrehozattuk, megszenteltettük, majd a tiszteletére felvettük az Erdődy Tamás nevet. Nem csak ilyen módon szeretnénk neki emléket állítani. Tervezzük egy róla elnevezett díj alapítását, amelyet minden évben kiosztanánk a legjobban dolgozó önkéntes tűzoltónak. És szeretnénk mihamarabb lefordíttatni németről azt az életéről szóló könyvet is, amelyet február 10-én mutattak be Ausztriában egy felsőőri vállalkozó jóvoltából – őt a családi emlékezet ihlette a történet megírására. Ezt nem árulnánk, hanem ajándékba adnánk toll meg kulcstartó helyett. 

Vannak országok, ahol az önkéntességnek hagyományosan nagy divatja van. Nálunk mennyire van hajlandóság az emberekben a pénzüket, energiájukat, idejüket mások megsegítésére áldozni?

Erről nem tudok olyan sokat. Az biztos, hogy akik ezt meg­teszik, pláne a törökországihoz hasonló katasztrófák esetében, ahol reggel kilenctől éjfélig kell dolgozni a porban, a még billegő épületek között, azok – Novák Katalin egyáltalán nem túlzott, amikor így fogalmazott – tényleg valódi hősök. A jó példa pedig ragadós. A Fővárosi Nagycirkuszban, ahol azelőtt sajtófőnök voltam, most meg biztonságifőnök-szerű ember vagyok, már többen odajöttek hozzám, többek közt a Rippel fivérek, sőt még a pénzügyi vezető is, hogy ha az egyesületünkben bármikor bármilyen segítség kellene, szóljak, és jönnek azonnal.

Gondolta volna, hogy egyetlen magányos karácsonyeste így megfordíthatja az életét?

Van egy talán még személyesebb szál is az én történetemben. Igaz, az kicsit más fajtája az önkéntességnek. A nagyapám az ötvenes években önként elment a koreai háborúba katonának. Emlékszem, volt egy üveg pálinkája benne egy kígyóval, onnan hozta; gyerekként gyakran nézegettem. Azóta is meggyőződésem, hogy az ő életét élem. Ami nem olyan nagy baj, mert majdnem százéves volt, amikor meghalt, szóval még sok minden vár rám.

A kalandvágyát ezek szerint tőle örökölte? Hiszen a fentiek mellett haditudósítóként is ismert a neve. Ebbe miért ugrott fejest?

Először ugye nyomozó voltam, azért az is kalandos szakma. Oda egyébként azért vágytam annyira, mert nagyon tetszett, ahogy a Maigret sorozat kezdődött, hogy a színész végighúzta a gyufát a falon, majd meggyújtotta vele a pipáját. Elvégeztem a rendőrtisztit, a belépőmet azzal szereztem meg a gyilkosságiakhoz, hogy találtak a Korong utcában egy kocsiban egy embert, akinek ki volt tépve a nyelve, a bordái meg be voltak törve, ami azt jelenti, hogy rátapostak. Felfigyeltem a ruhája címkéjére, amin Dubaj felirat volt, és ebből kiindulva sikerült megoldani az ügyet. Ezután szó nélkül bevettek maguk közé. Szerettem azt a munkát, a helyszíni szemléket különösen, egy idő után azonban a kiégés jeleit tapasztaltam magamon, és úgy éreztem, váltanom kell. Ekkor kezdtem el egy véletlen folytán a Petőfi Rádiónál dolgozni, majd eltelt néhány év, mire először haditudósítóként is kipróbálhattam magam.

Hol?

Koszovóban. 1996–97-ben egy tévéscsapathoz csatlakozva voltam kint háromszor. Nem azért mentem, mert meg akartam halni – azt a lakásában is megteheti az ember –, hanem mert kívülről szerettem volna ránézni a mi kis tájékunkra, a családomra, a szerelmemre, magamra. Az is nagyon érdekelt, rádiósként hogyan tudom visszaadni átélhetően az ott tapasztaltakat. Azután jött Irak. Összeverődtünk egy társasággal, és amikor nagyjából lehetett látni, hogy jön a háború, akkor elkezdtük élesíteni a kapcsolatainkat, és nekivágtunk. Négy és fél hónapig voltam kint egy fiatal sráccal, aki beszélt törökül, arabul, angolul, perzsául. Mintha a fiamat kaptam volna benne vissza – amikor leküldtem cigiért, visszajött egy dobozzal, pedig tudta, hogy mindketten dohányzunk, mondtam, akkor irány vissza, és hozzon egy kartonnal. Nagyon jó volt a viszonyunk, végtelen hálával tartozom neki, nélküle semmire nem jutottam volna. Az ilyesmi ugyanis sosem egyszemélyes hősködés meg kamikazeakció, hanem csapatmunka. És persze nem is hotelben üldögélés.

Terepen nem félt soha?

Nem. Egyrészt, mert a dolgomat teszem, arra koncentrálok, és ha félnék, nem tudnék működni. Másrészt, lehet, hogy ez furán hangzik, de valahogy képességem van rá, hogy előre megérezzem a bajt. Ez számtalanszor bebizonyosodott már. Például Irakban, ahol a társammal órákig ültünk egy irodában, majd egyszer csak olyan érzésem volt, hogy el kell jönni, és az épület nem sokkal később felrobbant. És

Sokszor éreztem már, hogy mellettem áll, legutóbb Harkivnál, amikor a város mellett mentünk el egy busszal, és nem sokkal mellettünk csapódott be egy bomba. De a magánéletemben, a párkapcsolati problémáknál is mindig érzem a jelenlétét.

Kelet-Ukrajnába is tudósítani ment?

Nem, oda a Katolikus Karitász adományait vittem. Igyekeztünk minél beljebb jutni, oda is, ahova Kárpátalján élő fiatalokat soroztak be, Zaporizzsjában például Munkácsról származó, Harkiv alatt csapi fiatal srácokkal találkoztunk. Egyébként már a háború kitörése előtt is sokszor megfordultam hasonló céllal Kárpátalján, kísértem újságíró- és orvoscsoportokat is. 

Mit tapasztalt, milyen a hangulat?

Sajnálom az ukránokat, mert mások helyett halnak meg, miközben azt hiszik, a saját háborújukat vívják, és ahogy egy tábornok teljes meggyőződéssel magyarázta nekem, a világot mentik meg az oroszoktól. És persze azt is

amelyben valahol mindenkinek igaza van, és senkinek sincs igazán. Az egyszerű emberek meg szenvednek, és minden jó szóért, adományért végtelenül hálásak. Voltunk egy kis faluban, ahol csak a nők maradtak, nappal pokoli meleg, éjjel hideg van, és mindenki folyamatosan retteg a rakéták becsapódásától; eddig szerencséjük volt, mert a fejük felett húztak el. Ez is szörnyű, a földrengés is az. Talán annyi a különbség, hogy utóbbi esetében nem tudsz készülni, menekülni, hanem egy pillanat alatt omlik össze az egész életed. 

*** 

Umbria gyöngye, Szent Rita

A „lehetetlen” ügyekben, reménytelen helyzetekben segítő Casciai Szent Rita liturgikus emléknapja május 22. Olaszország egyik legismertebb szentje 1381 körül született az Umbria tartománybeli Roccaporenában, Cascia környékén. Szüleinek évekig tartó imádsága után égi hang jelezte születését, mely azt kérte, hogy a születendő kislányt Ritának (igazgyöngy) nevezzék.

Szülei egyszerűségben és istenfélelemben nevelték, gyermek- és ifjúkora teljes engedelmességben és fáradságos napi munkával telt. Szerzetes akart lenni, ám fiatalon házasságot kellett kötnie. Férje vad, erőszakos természetét türelemmel viselte, egy feltétele volt, hogy eljárhasson a templomba. Szelídségével, jóságával férje lelkét Istenhez vezette, ám a férfit meggyilkolták régi haragosai, az özvegy nekik is megbocsátott. Egy évre rá elvesztette mindkét kisfiát.

Ezután jelentkezett a casciai Mária Magdolnáról elnevezett Ágoston-rendi zárdába, a közösségbe háromszori elutasítás után csodálatos módon lépett be: Keresztelő Szent János, Szent Ágoston és Toletinói Szent Miklós juttatták be éjnek idején a kolostorba.

Különös tisztelettel elmélkedett Jézus szenvedéséről, s arra vágyott, hogy osztozhasson a megfeszített Krisztus kínjaiban. Egy napon, amikor a feszület előtt térdelt, és vágya beteljesülését kérte, érezte, hogy a töviskorona egy tövise a homlokába fúródik. A mély seb elmérgesedett, a szag miatt Ritát elkülönítették a nővérektől. Csak egyszer mehetett emberek közé, amikor nővértársaival Rómába zarándokolt. Ekkor az Úr a fájdalmakat meghagyva eltüntette sebét.

1457. május 22-én hunyt el, halálát egy emberi kézzel nem érintett harang szava hirdette meg. Testét soha nem temették el, mert csodálatos módon nem látott romlást, sértetlenül került ki a tűzvészből is, amelyben cédrusfából készült koporsója porrá égett. Ritát már halála előtt szentnek tartották, 1626-ban avatták boldoggá.

Szent Rita több mint hat évszázada pártfogója mindazoknak, akik közbenjárását kérik bármilyen szükségükben, támasza azoknak, akik megoldatlan ügyekben bizalommal hozzá fordulnak. A kétségbeejtő helyzetbe került emberek, az anyák, illetve a meddőségtől szenvedők védőszentje. Művészeti jelképei a rózsák; Olaszországban ünnepén hagyományosan virágokat áldanak meg.

Marosi Antal
1955-ben született Budapesten. Újságíró, haditudósító. 1983-ban végzett a Rendőrtiszti Fő­iskola bűnügyi szakán, több mint huszon­öt évig életvédelmi szakterületen dolgozott. 1988-tól rádiós újságíró, mások mellett a Petőfi, a Juventus, a Lánchíd és a Kossuth Rádióban, 2016-tól a Karc FM Kódfejtők és Páholy című műsorának szerkesztő-műsor­vezetője. Allapító főszerkesztője a mentők és a tűzoltók életét bemutató Tradio.hu oldalnak, 2021-től a Nemzeti Cirkuszművészeti Központ biztonsági vezetője, tíz éve a Károli Gáspár Református Egyetem Társadalomtudományi Intézetének rendszeres előadója haditudósítás tárgykörben. 1997-től fegyveres konfliktusokról is tudósít, járt többek közt Koszovóban, Macedóniában, Izraelben, Irakban, Líbiában, Egyiptomban, Szíriában, Afganisztánban és Ukrajnában.

1955-ben született Budapesten. Újságíró, haditudósító. 1983-ban végzett a Rendőrtiszti Fő­iskola bűnügyi szakán, több mint huszon­öt évig életvédelmi szakterületen dolgozott. 1988-tól rádiós újságíró, mások mellett a Petőfi, a Juventus, a Lánchíd és a Kossuth Rádióban, 2016-tól a Karc FM Kódfejtők és Páholy című műsorának szerkesztő-műsor­vezetője. Allapító főszerkesztője a mentők és a tűzoltók életét bemutató Tradio.hu oldalnak, 2021-től a Nemzeti Cirkuszművészeti Központ biztonsági vezetője, tíz éve a Károli Gáspár Református Egyetem Társadalomtudományi Intézetének rendszeres előadója haditudósítás tárgykörben. 1997-től fegyveres konfliktusokról is tudósít, járt többek közt Koszovóban, Macedóniában, Izraelben, Irakban, Líbiában, Egyiptomban, Szíriában, Afganisztánban és Ukrajnában.

 Nyitókép: Katolikus Karitasz