Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
„Meg kell próbálni élni!” A felkiáltás A tengerparti temető utolsó versszakában ugyanúgy alapvető, univerzálisan visszhangzó tételmondat, mint a sokat idézett rilkei utasítás: „Változtasd meg élted!” Paul Valéry talán pontosabban is érzékelteti a nehézségek – mondjuk így – rendjét vagy irányát. Rávilágít, hogy mielőtt bármiféle változást megkísérelnénk eszközölni, végrehajtanánk azt az egzisztenciális fordulatot vagy ugrást, amelynek nyomán a magasabb-marandóbb emberi lehetőségek célba vehetők, először is életre kell szert tennünk, ami korántsem olyan egyszerű, mint hinnénk. Az egyetlen valóban fontos „életfeltételről” ír tehát Valéry. Van olyan élet, sugallja a sète-i temetőben szerzett, öröklétet és pusztulást összegző, fájdalmas-euforikus tapasztalat hatása alatt, van a létezésnek egy olyan sajátos dimenziója, ami nem egyenlő azzal, hogy megszülettünk. Nem „tudja le” helyettünk a test, a szabályos lélegzetvétel, szerveink kielégítő működése, nem ad róla bizonyságot semmiféle megszokott életjel és biológiai tényező.