„Mindig is a lehetetlen vonzott” – exkluzív interjú Hegedüs Csabával

Vámos Tamás interjúja a Mandiner hetilapban

Miként fogadta, hogy a Prima Primissima díj jelöltje, majd győztese lett?
Az egész ott kezdődött, hogy fölhívott egy kuratóriumi tag, hogy jelöltek, és elfogadom-e. Meg sem kérdeztem, ki a másik két jelölt, egyből igent mondtam. Nagy megtiszteltetés, hogy Pézsa Tiborral és Vörös Zsuzsannával versenyezhettem. Őszintén bevallom, annyi mindent megéltem már a sportban és azon kívül is, hogy egyáltalán nem izgultam. Mégis: a díjátadó után este hazafelé éreztem, hogy az egész napos gyomorgörcs elmúlóban van…

Hogyan éli meg azt a mérhetetlen szeretetet, amely öt évtizede körülveszi?
Először az 1971-es vb után éreztem a népszerűség első jeleit, már kinn, Szófiában is rengeteg táviratot kaptam, itthon pedig belekóstolhattam abba, milyen is egy nemzet neves sportolójának lenni. Ezt követően a müncheni olimpiai aranyérmem, majd a súlyos autóbalesetem, ha lehet, még fokozta a népszerűségemet, amely – talán álszerénység nélkül mondhatom – a mai napig töretlenül tart. Bárhová megyek az országban, érzem a szeretetet és a megbecsülést, ez nagyon jóleső érzés. A Prima Primissima-szavazás is ezt bizonyította, hiszen rengetegen ismeretlenül is rám voksoltak. Magam sem hittem volna, hogy ennyien gondolnak rám. A sors legnagyobb ajándéka, hogy Magyarországon élek, hogy ennek a nemzetnek szerezhettem dicsőséget. Pedig az ötvenhatos események után a családom egy része külföldre menekült, vívómester édesapám a koholt vádak miatt egészen Kolumbiáig ment, így nyolcévesen árva lettem. Felnőttként hívtak a skandináv országokba, Törökországba, az Egyesült Államokba, Japánba és Kínába is, hogy adjam át a szakmai tudásomat, de nekem soha nem jutott eszembe, hogy feladjam a magyarságomat. Hogy is tehettem volna?

rengetegen segítettek abban, hogy elérhessem a céljaimat. Ha visszagondolok az életemre, elképzelhetetlen csodákat éltem meg. Sárvárról, Szombathelyről indulva már tizenhárom évesen arról álmodoztam, miként hódíthatnám meg a világot. Amikor Sinkovits Imre és Gombos Katalin a szülővárosom vendégei voltak, a szabadtéri színpad hátsó sorában ülve arról ábrándoztam, egyszer én is szeretnék ilyen híres és sikeres lenni. Majd miután a lányuk, Mariann évtizedek múltán a feleségem lett, és bekerültem a családba, a vasárnapi ebédek alkalmával, miután kettesben maradtunk Imrével, a legnagyobb tisztelet és szeretet mellett osztottuk meg egymással világmegváltó gondolatainkat. Ezt is a sors ajándékának tartom.