Ellenálló képesség, elvtársak, ellenálló képesség!

„Megint mindenki szid mindent, s mikor vitába szállok, azt mondják, neked könnyű, nyugaton élsz, pedig múltkor tök üres volt az egyik bevásárlóközpont kint is” – meséli Brüsszelből karácsonyra hazalátogató ismerősöm arról, mit tapasztal itthon. Találgatni kezdünk, mi lehet a dolog oka: a háború, a szankciós infláció, az élelmiszerárak? Vagy csak az örök magyar negativizmus? S utóbbi vajon miben gyökerezhet?

Szerintem a Kádár-korban. Vagy az egész magyar történelemben. Tovább diskurálunk: megállapítjuk, hogy mi, magyarok szeretünk a bajainkban kapcsolódni, a problémáinkban egymásra találni, ezzel hergelődni, bajra licitálni. S arra jutunk, izgalmas az ilyen beszélgetéseket zavarkeltő eszközökkel eltéríteni. Megkérdezni, miután valaki nagy levegővel nekiállt a panaszai mesélésének, mindenkit elküldött máshová, rálőcsölte minden baját a kormányra, és épp összekacsintana velünk: tán valami jó is történt veled? Ha hosszabb sörözésre is lehetőség van, akkor pedig kifaggatni: milyen lenne az az állapot, amikor nem volnának további panaszai, és reális-e, hogy elérje ezt, ő és mi, magyarok, közösen. Ezt csak azért mondom, mert napjaink közéleti panaszaiból azt szűröm le, hogy sokak számára nemhogy az optimális, de még az ideális állapot sem lenne panaszmentes. Szeretjük, ha lehet kire-mire panaszkodni, no! Pedig a rendszer­váltáskor és 2010-ben is lerobbant állapotban lévő ország igencsak megerősödött az előző tíz évben. Tele voltak a szállodák év végén belföldi turistákkal, tömve voltak az éttermek – kik mentek a kilencvenes években étterembe ünnepelni, kik jártak vendéglőbe rendszeresen? Hát nem mi, az alsó középosztálybeli nagycsaládok. Ma már megtehetjük. De amikor felnőttem, a hotel és a külföldi út, meg a jó autó se értetődött magától. Ma az, széles rétegek számára.