Színek, szagok, sorsok sűrűjében – ilyen India óriásvárosa közelről!

Ádám Rebeka Nóra írása a Mandiner hetilapban

Istenanya – ez Mumbai (az egykori Bombay) nevének eredeti jelentése. India Mahárástra államának székhelye több mint 13 millió fős lakosságával a világ egyik legnépesebb városa –

Mumbai India pénzügyi, kereskedelmi, szórakoztatóipari és filmes központja, ahogy mondani szokták, a kultúrák olvasztótégelye, hiszen a város munkalehetőségei és indiai viszonylatban magasnak számító életszínvonala rengeteg bevándorlót vonz az ország minden tájáról. E sorok írója pedig a Magyar Állami Operaház és az indiai Müpaként emlegetett National Centre for the Performing Arts meghívására érkezik az Indiai-óceán partján elterülő metropoliszba, végeláthatatlan sivatagok és tengerek sora fölött átrepülve.

Indiáról mint országról gondolkodni több szempontból is nehézkes nekünk, a megannyi határral szabdalt Európa lakosainak.

Egyrészt mert egy 1,4 milliárdos lélekszámú szubkontinensről beszélünk, ahol huszonhárom hivatalos és több száz regionális nyelv él.

Másrészt India régióinak lakói közt legalább olyan éles különbségek vannak,

És akkor még nem beszéltünk a vallási megosztottságról. Két nagy világ­vallás, a hinduizmus és a buddhizmus, valamint két másik szintén nagy vallás, a dzsainizmus és a szikhizmus ered a történelmi India területéről, s az ország kulturális fejlődését szintén befolyásolta az első évezredben megjelenő zoroasztrizmus, a zsidó vallás és különösen az iszlám.

Mumbai utcáin járva nem nehéz felismerni az emberek vallási hovatartozását. Ami még szembetűnő: ateista vagy nihilista embert Indiában csupán lasszóval lehet fogni, ez pedig igencsak érződik az emberek élethez, halálhoz és halálon túli élethez való hozzáállásán.

Mumbai repterén egy félreeső asztalnál elkérik az irataimat, a vízumomat, az oltásigazolásaimat, majd közlik, hogy fizessek 100 rúpiát (kb. 500 forint), s kövessem a nővért a pár méterrel arrébb álló bódéba, ugyanis koronavírustesztnek fognak alávetni. Pálcika fel, de hamar túlesünk rajta, az eredményt másnapra ígérik. Aztán ujjlenyomatvétel, retinaszkennelés, pecsét a vízumba; a sikeresen teljesített állomások végén pedig vár a konzul.

A Chhatrapati Shivaji Maharaj nemzetközi repü­lő­térről kilépve

Legalábbis nem úgy, mint otthon. Túl vagyunk már a hírhedt indiai monszunok időszakán, de az óceán közelsége miatt 80-85 százalékos a páratartalom napközben, ehhez pedig harminc­fokos meleg társul. Sűrű, nehéz és fülledt a levegő, a növényzet viszont lélegzetelállító. Mintha egy trópusi őserdőben sétálnék: pálmák, virágzó fügefák és dús levelű pozsgások mindenütt. A levegőben óriási denevérek, csodaszép lepkék és rikoltozó nagy madarak cikáznak.

És aztán rögtön megcsap minket az indiai valóság: a városba tartva elhaladunk a reptér menti nyomornegyed bádogházai mellett, amiről egyből a Gettómilliomos című film jelenetei sejlenek fel lelki szemeim előtt. Mumbai hatalmas nyomornegyede, a Dharavi négy külvárosi kerületet ölel fel, és kétmillióra becsülik a lakosságát. Az emlékezetes film sztorija szerint itt nőtt fel a főhős – ma ez a világ legnagyobb szlömje, amely bizarr módon immár rengeteg turistát is vonz.

megint milliók konténerházakban, illetve rongyokból és husángokból összetákolt, sátorszerű építményekben. Elképesztő a szegénység és a nyomor mindenütt, és félelmetes a szakadék a legszegényebbek és a gazdagok életkörülményei között, amit mi sem szimbolizál jobban, mint a közvetlenül a gettó mellett tornyosuló Bandra Kurla épületegyüttes.

Ez a város üzleti negyede, vagy ha úgy tetszik, „Mumbai Budája”, itt található a legtöbb főkonzulátus, számtalan nagyvállalat székháza és az értéktőzsde is. Tudták, hogy a világ tíz leggazdagabb emberéből kettő Mumbaiban él?

Szerencsém van utazásom során: az egykori Bombay mindkét arcát látom és megtapasztalom. Egyfelől a gazdag, színházba és opera-előadásokra járó, selyemszáris hölgyeket, csokornyakkendős, arany pecsétgyűrűs urakat; másfelől az utcán alvó gyerekeket, a kéregető asszonyokat, a szemét­gyűjtésből élő fiatalok tömegeit s a megannyi kóbor állatot: macskát, kutyát, no meg a szent teheneket.

A szállásom Mumbai egyik ötcsillagos szállodája, közvetlenül az óceán mellett. A part mentén vezető hosszú sétány a fiatalok közkedvelt találkozóhelye – rengeteg ember ücsörög a partfalon a nap minden szakában. Itt ismerem meg Faridot és Rajeevot, akik sajtósként dolgoznak Delhiben, és konferen­ciára érkeztek a tengerparti metropoliszba.

Ők úgy látják: napjainkban már nem jellemzők a vallási össze­tűzések, inkább csak a politika gerjeszti az efféle „cirkuszokat”. A fiatalemberek segítenek tájékozódni a városban, együtt sétálunk végig a parton. A víz tele van csónakban álldogáló halászokkal, a partszakasz egy része pedig zsúfolásig van putriszerű viskókkal – meg szeméttel –, melyek lakói halfogásból próbálják előteremteni a napi betevőt.

Az utcákat mozgóárusok járják, hol egzotikus gyümölcsöt, hol pirított olajos magvakat, hol bizarr tengeri herkentyűket árulva. Megfogadom az otthon kapott tanácsot:

abból viszont a hőség miatt literszámra. 

A város egyébként elképesz­tően szmogos: rosszabb napokon nem vagy csak nehezen látni át az öböl túlpartjára, ahol méretes felhőkarcolók sorakoznak, illetve a Mumbai egyik jelképének számító hatalmas híd is szinte füstködbe vész. Az 5,6 kilométeres Bandra–Worli Sea Link a leghosszabb tengeri híd Indiában, amelyen egy nyolcsávos autópálya vezet át Mumbai nyugati külvárosából a déli Worliba.

Curry-, füst- és izzadságszagban sétálok, végeláthatatlan tömeg mindenütt. Az utcák elképesz­tően koszosak, a járdaszegélyek tövében patkányok gubbasztanak, és lépten-nyomon – szó szerint – szemétkupacokon alvó emberekbe botlom. Annak ellenére, hogy a város kétharmada mélyszegénységben tengeti mindennapjait, nincs állandó panaszkodás, ordibálás vagy veszekedés. Hogyan is fogalmazzak: másfajta hajléktalanokhoz szokott az ember Budapest terein.

Nem káromkodnak, nem hajítják utánad a kenyeret, hogy nekik inkább pénz kell, hanem csoportokba verődve beszélgetnek, válogatnak valamit – többnyire a szemétből –, tesznek-vesznek, koldulnak. Látszólag megszokták és természetesnek veszik a helyzetüket.

Sokat gondolkodtam, mi lehet ennek a titka, végül arra jutottam, ezt csakis úgy lehet elviselni, ha az ember valóban hisz a kasztrendszerben. Indiában ugyanis a mai napig széles körben működik a társadalom szigorú, életre szóló tagozódása. Az emberek elfogadták, hogy ebben az életben nekik most ez jutott vagy ez jár. Elhiszik, hogy azért vannak ilyen helyzetben, hogy tisztítsák a karmájukat, vezekeljenek az előző életükben elkövetett esetleges gaztetteikért, bűneikért, és a következő életükben majd – immáron megtisztulva – talán egy jobb sors, egy magasabb kaszt jut nekik osztályrészül.

A második nap közepére sikerül akklimatizálódnom, és elmúlik a fejfájásom is, amit a kinti trópusi meleg és a hotel légkondival szinte fagyosra hűtött szobája közötti különbség okozott. Cserébe viszont – oltások ide vagy oda – engem is utolér a hírhedt indiai hasmenés, ami a leggyakoribb egészségi probléma, ha idelátogat az ember. Legyél bármennyire óvatos,

Mumbai városában minden – turistának és városnéző járaton utazónak – bemutatott nevezetesség a brit gyarmatosítás öröksége, a leghíresebb épületek a viktoriánus kort idézik. Bombay a 19. szá­zadban egy különösen nagyratörő városépítési projekt részeként újult meg. Viktoriánus-neogótikus stílusban emeltek középületeket, amiket később az indiai motívumokat és az art décót egyedien ötvöző épületek követtek. Annak ellenére, hogy ezek Mumbai modernizálódásának fázisait jelképezik, most az látszik, hogy egyetlen rúpiát sem fordítanak a karbantartásukra, nagy részük lepukkantan, romosan áll.

Az épületek kapcsán a brit örökségről kérdezem Faridékat, akik elárulják,

ami többek között abban is megnyilvánul, hogy sok fiatal nem hajlandó angolul megszólalni.

A város egyik ikonikus, turistacsalogató építménye, India kapuja is az egykori gyarmattartókhoz köthető. A brit hadsereg ezen a kapun át hagyta el ünnepélyesen a volt gyarmatot 1948-ban. Szemközt magasodik a híres Taj Mahal Palace hotel, ahol néhány éve a hírhedt terrortámadás zajlott, amelynek a Hotel Mumbai című film állít emléket.

A kapun túli kikötőből indulnak a hajók az Arab-tengeren található Elephanta szigetre, ami titokzatosságával mágnesként vonzza a turistákat. Vonzereje a sziklába vájt barlangtemplomokban rejlik, amelyeket isteneket és egyéb vallási szimbólumokat ábrázoló szobrok, faragások díszítenek. A három templomból álló komplexum 1987 óta világörökségi védettséget élvez. A sziget 1200 embernek ad otthont, akik főként rizstermesztésből, halászatból és hajójavításból élnek. Az ember jobb, ha nem hoz magával ételt, ha idelátogat, ugyanis rengeteg a lopkodó, éhenkórász majom a szigeten.

Egy-egy városi kóborlás után a nap végén szinte facsarni lehet a vizet a ruháimból. Pár nap után úgy érzem, megteltem – igaz tehát a mondás: itt valóban kultúrsokkot kap az ember. Hazafelé sétálva ér utol a holtpont: úgy érzem, sehol nem tudok egyedül lenni, túl sok az ember, túl tömények a szagok, túl csípősek az ételek, és óhatatlanul is öklendezni kezdek, ha eldobott kaját vagy ürüléket látok az út szélén.

A nap végén csak arra tudok gondolni: mi a frászt keresek a világ túloldalán? – de legalábbis a hotelre vágyom, hogy gyorsan a zuhany alá állhassak. Nincs az az Isten, hogy tovább gyalogoljak – gondolom magamban, majd leintek egy taxit. A sofőr nem beszél semmilyen nyelvet, csak a hindit. Magyaráz valamit, én meg bólogatok, miután megértem, hogy olcsón visszavisz a hotelhez.

Mumbaiban mindennel közlekednek: a luxusautóktól kezdve a szedett-vedett taxikon és az ajtó nélküli buszokon át a kismotorig és a taligáig – s közben megállás nélkül nyomják a dudát. Azt hittem, dudálás terén a románoknál nincs rosszabb – kiderült, hogy mégis van. Sikerül kifognom egy rettenetesen lepukkant taxit, aminek konkrétan lyukas az alja,

Másnap reggelre túljutok a holtpontomon, és újra be­merészkedem a városba. A terv az, hogy lemegyek a bazársorra vásárolni. Minden árnyoldala és furcsasága ellenére az indiai emberek a legsegítőkészebbek és a legvidámabbak, akikkel eddigi utazásaim során találkoztam.

Minden napra akad egy kéretlen kísérőm, városnéző útitársam – most éppen egy fiatal zenész fiú, akitől eddigi életem legsikeresebb alkudozása után veszek egy kongát. A srác igyekszik üzletről üzletre navigálni a bazársor végtelen dzsungelében – bármit keresek a fűszerektől a hűtőmágnesen át a füstölőig, mindenben a segítségemre van.

Miután mindent beszereztem, amit elterveztem, visszaindulok a színházba az esti premierre. Sötétedik, ilyenkor már a hőmérséklet csökken pár fokot, s mintha a levegő is jobban járna. Hirtelen megérint a hazautazás szele, és elszomorodom.

, az összes ambivalens érzésével. Az előadás után kimegyek sétálni a partra a másnap reggeli út előtt. Az esti fények kifejezetten jól állnak Mumbainak. Elköszönök a várostól, amit egyszerre szerettem és gyűlöltem meg, és megfogadom: még visszajövök.

Nyitókép: Shutterstock 

***

Dokumentumfilm Mumbai mai valóságáról