1981-től aztán valami alapvetően megváltozott – nemcsak a GE-nél, de az amerikai kapitalizmusban is. David Gelles veterán újságíró szerint a paradigmaváltás egyetlen személyhez, Jack Welch bostoni vegyészmérnökhöz köthető, aki a teljes ismeretlenségből egyszer csak a GE vezérigazgatói székében találta magát. Tizennyolc éven át, egészen 2001-ig irányította a világ egyik legnagyobb vállalatát, és befolyásán keresztül a felismerhetetlenségig átformálta a piacgazdaságot. Szentimentális humbugnak nevezte a cég és alkalmazottai közötti hűséget, a profitmaximalizálást jelölte meg egyetlen zsinórmértékként, és évente elbocsátotta a dolgozók leggyengébben teljesítő tíz százalékát. Belső képességeinek fejlesztése helyett átlagosan hetente vásárolt fel kisebb cégeket, és kéthetente szabadult meg egy-egy részlegtől. Egyfajta óriásbankként kezelte a GE-t, és a költséghatékonyság lett az egyetlen terület, ahol ambicionálta az innovációt.
Welch öröksége valóban rendkívüli. Ő volt az első nyugati vállalatvezető, aki nyíltan felvállalta, hogy meg sem próbálja orvosolni a hazai ipar versenyképességi problémáit, egyszerűen kiszervezte a munkahelyeket a Távol-Keletre. A hatékonyságfétissel előteremtett pénzt sem innovációra, hanem saját részvények felvásárlására és a menedzsment díjazásának bődületes növelésére költötte – Welch alatt a GE-dolgozók és vezetőik közötti jövedelemkülönbség a tizenkétszeres szorzónak is az ötvenszeresére nőtt. Amikor nyugdíjba ment, világszerte tizenhat meghatározó multit vezettek olyan emberek, akik bevallottan Welch- fanatikusként tanultak bele az üzletbe. „Ha Jack leugrott volna egy hídról, akkor több száz vállalatvezető ugrott volna utána.” Ezért sincs okunk csodálkozni azon, hogy ma mindenütt „úgy ünneplik a részvényesi érték növekedését, mintha egy hatalmas orvosi áttöréssel lenne egyenértékű”.