Jack Welch korszakos tévedése

A politikai és gazdasági paradigmák velejárója, hogy magától értetődőnek és időtlennek tűnnek, és első látszatra mindig őrültségnek tűnik a megkérdőjelezésük. Az én generációm számára szerte a nyugati féltekén ilyen paradigmát jelent a tőzsdei alapú kapitalizmus – Milton Friedman fundamentalista logikája, mely szerint a vállalatok egyetlen dolga a részvényeseik pénzének gyarapítása. Ez azonban nem volt, és talán nem is lesz mindig így.

A Thomas Edison által alapított General Electricet (GE) közel kilencven éven át csak Generous (nagylelkű) Electric néven emlegették Amerikában a vállalatnak otthont adó helyi közösségek jóléte melletti elkötelezettségéért. Ezekben az évtizedekben az USA gazdasági növekedése a cégek, a dolgozók és a kormány harmonikus viszonyán alapult, a munkavállalók fizetése a termelékenységgel párhuzamosan nőtt. A motorokat, vezetékeket és háztartási gépeket gyártó GE, amely kifejezetten híres volt az élethosszig tartó foglalkoztatásról, egyike volt a legjobban teljesítő vállalatoknak: alig néhányan előzték meg a legprofitábilisabb cégeket összesítő Fortune 500 listán.

1981-től aztán valami alapvetően megváltozott – nemcsak a GE-nél, de az amerikai kapitalizmusban is. David Gelles veterán újságíró szerint a paradigmaváltás egyetlen személyhez, Jack Welch bostoni vegyészmérnökhöz köthető, aki a teljes ismeretlenségből egyszer csak a GE vezérigazgatói székében találta magát. Tizennyolc éven át, egészen 2001-ig irányította a világ egyik legnagyobb vállalatát, és befolyásán keresztül a felismerhetetlenségig átformálta a piacgazdaságot. Szentimentális humbugnak nevezte a cég és alkalmazottai közötti hűséget, a profitmaximalizálást jelölte meg egyetlen zsinórmértékként, és évente elbocsátotta a dolgozók leggyengébben teljesítő tíz százalékát. Belső képességeinek fejlesztése helyett átlagosan hetente vásárolt fel kisebb cégeket, és kéthetente szabadult meg egy-egy részlegtől. Egyfajta óriásbankként kezelte a GE-t, és a költséghatékonyság lett az egyetlen terület, ahol ambicionálta az innovációt.

Welch öröksége valóban rendkívüli. Ő volt az első nyugati vállalatvezető, aki nyíltan felvállalta, hogy meg sem próbálja orvosolni a hazai ipar versenyképességi problémáit, egyszerűen kiszervezte a munkahelyeket a Távol-Keletre. A hatékonyságfétissel előteremtett pénzt sem innovációra, hanem saját részvények felvásárlására és a menedzsment díjazásának bődületes növelésére költötte – Welch alatt a GE-dolgozók és vezetőik közötti jövedelemkülönbség a tizenkétszeres szorzónak is az ötvenszeresére nőtt. Amikor nyugdíjba ment, világszerte tizenhat meghatározó multit vezettek olyan emberek, akik bevallottan Welch- fanatikusként tanultak bele az üzletbe. „Ha Jack leugrott volna egy hídról, akkor több száz vállalatvezető ugrott volna utána.” Ezért sincs okunk csodálkozni azon, hogy ma mindenütt „úgy ünneplik a részvényesi érték növekedését, mintha egy hatalmas orvosi áttöréssel lenne egyenértékű”.

S hogy mi a sors iróniája? Hogy Jack Welch szemérmetlen receptje még csak nem is működik. Regnálásának derekán a GE a világ legértékesebb vállalata volt, 2008-ban már könyörögnie kellett az állami mentőcsomagért. Hiába, egy költségcsökkentő önmagában nem vezérigazgató, a vállalatoknak igenis felelősségük a patrióta elkötelezettség és a valós technológiai innováció.

David Gelles: The Man Who Broke Capitalism. How Jack Welch Gutted the Heartland and Crushed the Soul of Corporate America – and How to Undo His Legacy. PublicAffairs, 2022