A kertember 7. 

A kertember kinyitotta a kerti csapokat, valamint a mosogatóét a nyári konyhában, leugrott a vízóraaknába, elfordította a megfelelő kallantyút, bebugyolálta a csövet, felhúzta magát a felszínre (még egész jól megy – gondolta közben – minden értelemben, majdhogynem a saját hajánál fogva, ez utóbbi jelenetet el is képzelte egy pillanatra, paraszti létre szelídült exszamurájként látva magát a gödör szélén), és ezzel nem csupán a vizet zárta el, hanem egy korszakot is újra, jelesül a tavasz-nyár-ősz szakaszt. Itt a tél tehát, állapította meg, és elindult a madáretetők felé. A szotyi, a töki, a tuti a Fradi, motyogta maga elé közben, felidézve ezzel a legendás Kalap alakját, aki nélkül annak idején nem kezdődött Fradi-meccs, és a kertember most tisztán hallotta a hangját is, ami túlharsogta a B közép „Puha vagy, Jenő!” kórusát is, amivel a csodálatos, kőkemény balhátvéd és edző munkásságára utaltak a szurkolók, és fogyott is a portéka rendesen, beleértve a Frutti nevű cukorkát is, de arra a kertember fittyet hányt (bár az igazat megvallva, fogalma sem volt arról, hogy mi az a fitty, és miként kell hányni, miként arról sem, hogy miért hányják a cigánykereket, na jó, azt vetni is szokták, ami közelebb állt hozzá, és hogy mi az a hón, aminek csak alattja van, a tértivevényről már nem is beszélve), a méltán népszerű népdal „Cukrot adnék annak a madárnak” kezdetű sorára nem adott a madaraknak, annál inkább is, mert már nincs Frutti, és Kalap sincs, és Dalnoki Jenő is oda már, odaát húzzák egymást a Sándor Csikarral. Imigyen szórakozva a szavakkal megtöltötte az etetőket szotyival, véletlenül (direkt) elhullajtva közben néhány szem magot, hogy aztán majd a csodálatos nyárnak a közepében nagy fejű napraforgók nyíljanak szerte a kertben, mindannyiuk szertelen örömére. És itt, ezen a ponton, miközben megtöltötte vízzel az itatót, a kertember az édes nyárra gondolt, amikor a madártollal ékesített szalmakalap alatt rövidnadrágban és mezítláb (mezítelen lábbal) lehet ballagni a forró földön, és ettől máris átmelegedett a lelke legalább, ha a teste nem is annyira, mert a vérkeringés ugye telente lassabb már, ez a korral jár, de azért ez is valami, a lélek, ami néha csak hálni jár, hogy aztán majd elrepüljön, mint ezek a madarak is, a különféle cinegék, rigók, zöldikék és vörösbegyek, és visszatérjen, mint ezek a madarak is, teleknek elején. Áldott körforgás – jutott erről eszébe – te örökös örökségem, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megpördüljön a saját tengelye körül, és forogni kezdjen mint egy dervis, egy megmámorosodott szúfi, és ez a vágy olyannyira ellenállhatatlannak bizonyult, hogy szinte beleszédült, megereszkedett szemhéjai (szemhéj, istenem, ez is milyen gyönyörű már!) kisimultak, hosszú szempillái újra láthatóvá váltak, és tisztára seperték előtte az utat, és a dervislétből újra azzá változott, amivé az utóbbi években vált. És ott állt a kertben, a nappali hold alatt ő maga, a szomorú szamuráj. A szomorú szamuráj szenvedélyesen szerette a kerteket. (És persze eladta azt a kóborló lelkét az ördögnek egy csokor alliterációért.) Úgy volt (lett) velük, mint Krúdy a nőkkel. Szerette a franciák geometriáját, az angolok burjánzását, a kolostoriak egyszerű összetettségét, a nagymamák virágosát, az olaszokét mindenekfelett, a japánok felzaklató harmóniáját és persze az övéket, a sajátjukat, egy darabot magukból.