A betegség narcisztikus gyönyöre

Két, a közelmúltban bemutatott filmmel állítható párba a Rosszul vagyok magamtól, a norvég Kristoffer Borgli mozija. Az egyik az amerikai Nyelés 2019-ből, amely hasonló alapötletre – a karrierjében egyre feljebb jutó párja mellett magát jelentéktelennek érző s ezért mentálisan megbillenő fiatal nő – épült. A Nyelés leginkább zárójelenete miatt volt emlékezetes, obszcénebb megnyilvánulását nem láttuk még a korszellemnek, noha progreál tanmesékből nincs hiány: az elnyomott háziasszony, aki mindennapjainak érzelmi sivárságát ehetetlen tárgyak lenyelésével kompenzálta, megszökik a kertvárosi luxusélet börtönéből, s miután egy plázavécében lehúzza abortált magzatát, diadalmasan a tükörbe mosolyogva jut a női self-empowerment csúcsára. A másik film A világ legrosszabb embere, Joachim Trier kétszeres Oscar-jelölt alkotása, amely ennyire nyíltan ideologikus üzenetet ugyan nem fogalmazott meg, azért a maga furmányosan ironikus módján hájjal kenegette a WMN-generáció lelkét: vélhetően azt próbálta érzékeltetni, miért olyan nehéz napjainkban az elköteleződés, de ahhoz már nem volt elég bátor, hogy valóban meg is világítsa a kapcsolódni képtelen, huszonegyedik századi egyén természetrajzát, megmaradt a rokokósan bonyolult, posztmodern érzelmekben való öntetszelgésnél. Ha úgy tetszik, a film épp olyan lett, mint akiknek szánták: minden erőltetetten egyedi és „elvont” allűrje dacára végtelenül középszerű.