Kevésen múlt a vérontás – Kónya Imre és Hack Péter vitája a taxisblokádról

Joó István interjúja a Mandiner hetilapban.

Mi önök szerint a Blokád fő üzenete? 
Kónya Imre: Antall József hatvanadik születésnapján, 1992-ben szerveztünk egy meglepetésrendezvényt. Együtt volt a három koalíciós képviselőcsoport. Antall nem lett volna Antall, ha nem használja ki ezt az alkalmat arra, hogy nagyívű politikai beszédet mondjon. Beszélt a kerekasztalról, a paktumokról, az MDF helyzetéről, sok mindenről. A végén hozzátette, egyszer még szólni kell ezekről a dolgokról, hogy „minél kevesebb hazugság maradjon az emberek agyában”. Ez a film számomra elsősorban erről szól. A valósághoz hűen tárja fel a taxisblokád drámai történéseit, benne Antall József politikai és személyes dilemmáit. És azt, hogy milyen ember volt valójában a rendszerváltozás miniszterelnöke. A filmen emellett végigvonul még egy szál, a fiatal Antall életútja, a középiskolai tanáré, aki részt vett a forradalomban. Ez azért is fontos, mert a mű a blokád néhány napjába sűrítve tulajdonképpen az egész rendszerváltozásról szól. Arról, hogy békésen megvalósult mindaz, amiért 1956 hősei a vérüket adták, megszületett a szabad, független, demokratikus Magyarország.
Hack Péter: Ahányan látjuk ezt a filmet, mindenkinek más és más az üzenet. Én azt a tanulságot szűrtem le, milyen kevésen dőlt el, hogy vér nélkül megúsztuk az elmúlt harminckét évet. Amikor 1990 őszén a kormány amatőr módon jelentett be egy drasztikus, bár jogos benzináremelést, az emberek közfelháborodással reagáltak. Hál’ Isten, hogy nem lett belőle katasztrófa, tömeges vérontás, gyilkolás! Azt viszont sérelmezem, hogy az általam személyesen ismert Göncz Árpádot méltánytalanul negatív módon állítják be a filmben. A nézők arról nem is értesülnek, hogy Gönczöt életfogytiglanra ítélték ötvenhatos tetteiért. Ő is meghatározó személyisége volt a rendszerváltozás időszakának. Mindkettejüknek, Antallnak is, neki is megvoltak a hívei. A film által feldolgozott konkrét eseményeken túllépve Antall és Göncz szerintem kiegészítették egymást, segítettek abban, hogy a társadalom mindkét része azonosulhasson a rendszerváltozással.
K. I.: Én másképp látom. Szerintem Gönczöt is hitelesen mutatja be a film. Persze ez eltér attól a képtől, ami a korabeli média révén az emberek nagy részében kialakult.
H. P.: Ebben nem értünk egyet.

Ön jelen volt azokban a pillanatokban, amikor az SZDSZ vezetése meghozta a taxisblokáddal kapcsolatos döntéseket?
H. P.: Csak pár hónappal később választottak meg ügyvivőnek, akkor frakcióvezető-helyettes voltam. De ha már frakció: mind a filmből, mind az eddigi történeti feldolgozásokból kimaradt egy fontos elem. És itt nem arra utalok, hogy a taxisblokád előtt néhány héttel volt az önkormányzati választás; ez a filmben elég hangsúlyosan szerepel. Utólag tudjuk egyébként, hogy az 1990-es önkormányzati választáson az SZDSZ történetének legjobb eredményét érte el. Nos, a választás estéjén – és erről nem szokott szó esni – az ügyvivők leváltották Tölgyessy Pétert a frakcióvezetői posztról. Ennek hátterében az SZDSZ-ben kezdettől meglévő feszültség  kiéleződése állt, az, hogy inkább balra vagy inkább jobbra mozduljon a párt. Csomó jobboldali vagy legalábbis konzervatív ember volt az SZDSZ-ben ekkor. Tölgyessy is inkább ebbe az irányba vitte volna a szervezetet – ám a demokratikus ellenzékhez tartozó politikusok nem akarták ezt.

Ha Tölgyessy marad a kvázi első ember, máshogy alakultak volna az események?
H. P.: Nagyon is elképzelhető. Tölgyessyn keresztül Antall egészen biztosan befolyást tudott volna gyakorolni a legnagyobb ellenzéki pártra. Antall elvesztett egy igen fontos kapcsolatot az SZDSZ-hez, hiszen személyes jó viszonyban voltak. Akkoriban kezdődött tehát az SZDSZ radikalizálódása, akkor körvonalazódott, ki lehet erőteljesebb ellenzéke „a dilettáns MDF-kormánynak”.

De hol volt konkrétan Hack Péter, amikor a csomópontokat és a hidakat elfoglalták a taxisok?
H. P.: Azokban a napokban bent voltam a Mérleg utcai pártszékházban. Azt tanúsíthatom, amit Imre is nyilatkozott nemrég a Mandinernek, hogy nem az SZDSZ szervezte a blokádot. Minket is meglepett az egész eseménysor; arra készültünk még 25-én, csütörtökön is – amikor a taxisok és a fuvarozók már megkezdték a blokád műveleteit –, hogy pénteken Szombathelyre utazunk a párt küldöttgyűlésére.
K. I.: Ehhez képest elég gyorsan reagáltatok rá…
H. P.: Nekem az a benyomásom, hogy sokan a 2000-es évek politikai profizmusát vetítik rá 1990-re. Mire pénteken beértem a Mérleg utcába, kiderült, hogy bizonyos politikusok, Tamás Gazsi, Kőszeg Feri, Solt Ottilia kimentek a barikádokra, és ott szónokoltak. Eleve ez volt az attitűdjük; Tamás Gazsi azóta is szeret utcai politikai eseményeken megszólalni. Ők a vezetők tudta nélkül létrehoztak egy helyzetet, a párt vezetése csak azután lépett… A Mérleg utcában végiggondolt, átbeszélt döntésekről nincsenek emlékeim.
K. I.: Arról, hogy Tamás Gazsi meg Kőszeg Feri kimentek a barikádra, nyilván nem volt elnökségi, ügyvivői döntés. Ám az ügyvivői testület szinte azonnal nyilatkozatot adott ki: 26-án, pénteken a blokád támogatására hívták fel az SZDSZ-szervezeteket. Kis János és Pető Iván közvetlenül utána sajtótájékoztatót is tartott, ahol a szerintük megbukott, alkalmatlan kormány helyébe „felkészült, a lakosság bizalmára érdemes” kormányt sürgettek. Tették ezt abban a szituációban, amelyben egy kétségkívül törvénytelen blokád állt fönn, és a miniszterelnök kórházban volt. És most szólnék Göncz Árpád szerepéről: a barátja, a miniszterelnök kórházban fekszik, bajban van az egész ország, nehéz helyzetben a kabinet, és akkor „Árpi bácsi” a törvényes kormánnyal szemben a taxisok oldalára áll.

Vajon nyomásgyakorló szándékkal emlegette a kormánytagok előtt a forradalmat?
K. I.: Nem tudom kizárni. Pénteken, amikor már blokád alatt állt az egész ország, az volt az elképzelésem, hogy a hat párt frakcióvezetője üljön össze, és adjon ki közös nyilatkozatot, melyben felszólítja a taxisokat, hogy állítsák helyre a rendet, a kormányt pedig, hogy kezdjen tárgyalásokat a fuvarozókkal. Úgy gondoltam, ezt a köztársasági elnök tudja jó eséllyel kezdeményezni. Horváth Balázs belügyminiszterrel és a feleségemmel együtt fölkerestem hát Göncz Árpádot, és megkértem rá, tegye meg ezt a béke helyreállása érdekében. Hozzáteszem, rendkívül jó viszonyban voltunk, végül is az MDF–FKgP–KDNP-koalíció elsöprő többséggel szavazta meg államfőnek annak ellenére, hogy az SZDSZ országos tanácsának a tagja volt. Személy szerint örültem, hogy a köztársaság első embere nem Pozsgay Imre – aki bár nemzeti elkötelezettségű, mégiscsak egy volt kommunista –, hanem egy ötvenhatos elítélt. Szóval teljes bizalommal vetettem föl neki a javaslatomat. Ő azonban fölpattant a székéről, és indulatosan mondta: „Ebben a forradalmi helyzetben? Majd bolondok lennének veletek leülni!” Mármint a többi frakció, az ellenzék.

Hogy kell ezt értékelni?
K. I.: A parlamentáris rendszernek megfelelő köztársasági elnöki tisztséget abban a szellemben dolgoztuk ki a kerekasztal-tárgyalásokon, hogy pártpolitikától független legyen, és a nemzet egységét fejezze ki. Göncznek ennek kellett volna megfelelnie, nem pedig beszállnia a politikába, pláne nem a törvénytelenség oldalán! Egy kritikus helyzetben a kormánnyal szemben a volt pártjával azonosult. Amikor elindulhattak a kormány és a taxisok szövetsége közötti tárgyalások, már megegyezésre jutottak. Ki-ki döntse el, miért érezte Göncz ekkor fontosnak, hogy még aznap késő este kinyilvánítsa, a taxisokkal van, és hogy felszólítsa a kormányt, függessze fel az üzemanyagár-emelést. Olyan is történt előzőleg, hogy Göncz Árpád az elnöki autóján az úttorlaszokhoz hajtatott Barna Sándor rendőrfőkapitánnyal, aki kiszállt a kocsiból, és garantálta a blokádolóknak, hogy a rendőrség nem fog fellépni ellenük. Közben Árpi bácsi V betűt mutatott a lehúzott ablakból…

A victoria jelet a filmbeli elnök az Országház előtt mutatja. Miért változtat több helyen is a forgatókönyv?
K. I.: Ez játékfilm, nem dokumentumfilm. Vannak eltérések a megtörtént eseményekhez képest, de fontos, hogy a lényeg megfeleljen a valóságnak. Valami személyeset hadd tegyek még hozzá Göncz Árpáddal kapcsolatban. Életem nagy élményének tartom az ellenzéki kerekasztalt, a rendszerváltozásnak azt a kezdeti szakaszát, amikor az ellenzéki politikusok képesek voltak fölülemelkedni a pártérdekeiken, és együttműködni. Kegyelmi pillanat volt, és noha nem volt folytatható a választással megjelenő kormány-ellenzék viszonylatban, azt a szellemiséget tovább kellett volna vinni. Ha valakinek lett volna lehetősége tompítani a kormány és ellenzék közötti szembenállást, az éppen Göncz Árpád volt, akit SZDSZ-es politikusként az MDF elnöke jelölt köztársasági elnöknek. Nem beszélve arról, hogy közjogi státusza is predesztinálta erre. Ő azonban másként fogta fel a szerepét. Felelősnek tartom tehát Gönczöt abban, hogy nem igyekezett oldani az MDF és az SZDSZ közötti ellentétet, ami nagyban nehezítette a rendszerváltoztatási folyamatot.

Göncz Árpád a forró helyzetben eszköztelenné tette a kormányt. Barna Sándor budapesti rendőrfőkapitányon keresztül blokkolta a rendőrséget, illetve a honvédség főparancsnokaként – jogtalanul – megtiltotta, hogy katonasági erőgépek bontsák el az autókkal képzett blokádot. A káosz fenntartása volt ezzel az államfő célja?
H. P.: Ezt az eshetőséget elutasítom, ismerve Göncz habitusát. Azt viszont nem zárom ki, hogy ötvenhatos emlékei alapján tényleg úgy ítélte meg, a nép lép fel a hatalommal szemben. Ahogy a filmben elhangzik: „ami történik, az forradalom”. Úgy ítélte meg, hogy eszkalálódhat a helyzet, erőszakba torkollhat a feldühödött, elkeseredett tüntetők és a rendőrség találkozása. A köztársasági elnök fellépése szerintem hozzájárult ahhoz, hogy vértelen maradt az országos tiltakozóakció.
K. I.: Úgy gondolom, hogy Göncz magatartásában a szabad demokraták befolyása volt döntő. A megnyert önkormányzati választás után azt hitték, itt a lehetőség megszerezni a hatalmat. Göncz Árpádot ehhez akarták felhasználni.

Hogy látja ezt a volt SZDSZ-es?
H. P.: Göncz Árpád az akkori politikusok döntő többségéhez hasonlóan kezdő politikus volt, és nem készült ilyen szerepre – ellentétben Antall Józseffel, aki sokat tanulmányozta a politikatudományt. Az SZDSZ vezetése pedig a taxisblokád idején nem annyira az alkotmányos rend, a törvényesség, az intézmények védelmét látta fontosnak, hanem úgy ítélte meg, a hatalommal szemben a nép oldalára kell állnia. Közrejátszott a párt egyre határozottabb fellépésében az is, hogy sok tag elégedetlen volt a nyáron megkötött MDF–SZDSZ-paktummal, illetve hogy úgy érezhették, végre itt a nép. Az ügyvivői testületben sokaknak nem kellett a szomszédba menniük egy kis radikalizmusért…
K. I.: Persze, a „radi szadi”…
H. P.: A kormányzattal kapcsolatos elégedetlenség már kifejezésre jutott az önkormányzati választáson, sok szabad demokrata pedig eleve elutasította a fraternizáló, kiegyezésen alapuló politikát, mert úgy érezte, az végzetesen rossz irányba viszi az országot. Ha igaz, ami Antall szájából a filmben elhangzik: „Meg akarják szerezni a hatalmat, ez a dolguk”, az igen nagy bölcsességre vall. Volt olyan gondolkodás is, hogy ha a nép megmozdul a kormánnyal szemben, és az SZDSZ ezt nem támogatja, akkor az egész új elitet elsöpörhetik, s az nagyobb veszélyt hordoz, mint ha csak a kormány bukik meg. Akárhogy is, a taxisblokádnak volt egy nagy gőzkieresztő szerepe. Az a sokféle indulat, ami évtizedek alatt fölhalmozódott a társadalomban, felszínre került…
K. I.: Itt úgy zajlott le egy forradalom, hogy egy pofon se csattant. Felállt az új parlament, a kormány, és elkezdte működtetni az országot. Arra, hogy ez nem is olyan magától értetődő dolog, az emberek talán a taxisblokád alatt jöttek rá. A drámai események alatt megérezték, hogy mindez veszélybe is kerülhet, hogy egyik pillanatról a másikra el lehet veszíteni a rendet, a biztonságot, a békét. Mindazt, amit a rendszerváltoztatás során megszereztek. Ezért is szerveződött október 28-ára nagy kormánypárti tüntetés.
H. P.: Úgy van, az emberek hamar rájöttek, hogy nagy értéket képvisel a rend, ezért is lehetett három-négy nap alatt visszatérni a rendes kerékvágásba.

A filmben kísértetiesen ismerős dolgok bukkannak fel: az orosz energiától való függés, birodalmak harapófogója, méltányos európai egység vágya, a kelleténél szélesebb belpolitikai törésvonal. Hogy értékelik, mi változott azóta?
H. P.: A világ lényegesen megváltozott. Európában az igazi kérdés – minden ellenkező propaganda ellenére – nem a 
nyugat–keleti szembenállás, hanem az, hogy az itt élő emberek problémáira milyen módon lehet sikeresebb választ adni. Az egyik út az erőteljesebb integráció, a nemzeti szuverenitás felszámolása, a nemzetállamok szerepének háttérbe szorítása, ezt nevezhetjük globalista felfogásnak. A másik a szabad, szuverén nemzetek tiszteletre és kölcsönösségre épülő kooperációja, amit szuverenista álláspontnak nevezhetünk. Én aktív politikusi pályám során nagy reményeket fűztem az Európai Unióval való együttműködéshez, ma már sokkal inkább szuverenistának érzem magam. A belpolitikában bebetonozottnak tűnik a kétpárti politikai rendszer és az oldalak közötti éles ellentétek. A kompromisszumokra és konszenzusra épülő politizálás kora elmúlt.
K. I.: Valóban sok olyan kérdést vet fel a film, amely ma is időszerű. Az akkori és a mai helyzetet azonban nem lehet összehasonlítani. A blokád idején az átalakulás kellős közepén voltunk, az emberek ekkor szembesültek azzal, hogy az addig csak felületesen ismert nyugati rendszer sem fenékig tejfel, és hogy a szabadság felelősséggel is jár. Ma már köztudomású, hogy a piacgazdaságnak nemcsak előnyei, hátrányai is vannak. Az üzemanyagár most a sokszorosa az akkorinak, de nem hiszem, hogy egy mégoly drasztikus áremelkedés hatására is bárki blokád alá vonná az országot. Az Antall-kormány mozgástere ettől függetlenül is sokkal korlátozottabb volt, mint a mai kormányé. Az előző rendszertől örökölt adósság nagyobb volt, mint az a kár, ami a második világháborúban érte az országot. A választáson győztes MDF mindössze három százalékkal kapott több szavazatot, mint az SZDSZ. Ma is nagy az ellentét a két oldal között, a hangnem pedig alpáribb, de 1990-ben az ellenzék nem árnyékkormányt alakított: úttorlaszokon lázított a kormány ellen, és a tömegmozgalom hátán próbált meg hatalomra kerülni. Ráadásul a köztársasági elnök is az ellenzék mellett állt, és nemcsak a blokád idején, hanem egészen a következő választásig. És akkor még a médiaviszonyokról nem is beszéltünk. Ma azért elég nehéz lenne elképzelni, hogy a közszolgálati televízió felvesz a miniszterelnökkel egy interjút, de a tévé elnöke nem engedi adásba…

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád