Csángó remények a kálváriák után

Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban

A csángók sokáig mostohagyermekei voltak a magyar nemzetpolitikának. Már eleve kérdéses, honnan jött ez a székelyeknél keletebbre honos néptöredék: a 13. századi magyar telepesek, esetleg a két-három századdal később a törökdúlástól, majd a Habsburg-sorozástól vagy az 1764-es madéfalvi császári vérengzés után menekülő székelyek maradványai – netán mind egyszerre? S egységesen csángóknak nevezhetjük-e a gyimesi székely csángókat a moldvaiakkal és a barcaságiakkal?

Egy biztos: különleges népről van szó, amelynek sorsához képest – mint régi érdekvédőjük, Németh Kálmán atya megjegyezte – még Erdély és benne Kolozsvár is barátságos magyar fészek a román uralom alatt. Bárhogy őrizték is évszázadokig identitásukat, az asszimiláció óriáskígyója már körbetekerte őket, s az utolsó szuszt préseli ki belőlük. Az anyaországtól távol nem adott rájuk páncélt a kétszáz éve megébredt nemzeti öntudat az izmos román nacionalizmussal szemben, így porladnak, olvadnak. Moldvában tíz éve még kétszázezer volt a számuk, de ekkor már csak ötödük beszélte úgy-ahogy ősei nyelvét, s nekik is csupán a fele anyanyelvi szinten.

nagyobb összeget szánva identitásuk megmentésére, ami már meghozta első eredményeit. Ősszel Szili Katalin miniszterelnöki megbízott járta be a terepet a Moldvai Csángó­magyarok Szövetségével, és úgy nyilatkozott, hogy „óriási közösségépítés zajlik Csángóföldön”, kiemelve az oktatás, a zenei nevelés, a hagyományőrzés szerepét. A források csodát tettek – jegyezte meg. A 63 településből, ahol még magyarul beszélő római katolikusok élnek, 34-ben indult valamiféle magyar oktatás az iskolán kívül 2000 magyar anyanyelvű diák számára. Az Országgyűlés egykori elnöke is méltatta a havonta egyszer Bákóban bemutatott magyar misét, amelyre rendszeresen százak látogatnak.

Az eredményeket elismeri Nyisztor Tinka csángó néprajzos aktivista, de hangsúlyozza, hogy még bőven van mit tenni. A pusztinai asszony

Mint elmondja: „Az én szívfájdalmam mindig a mise és a magyar nyelv használata a miséken, mert ez a legnehezebb itt, Moldvában. Harminc év után ez az egy magyar mise Bákóban, ahová buszokkal kell hordani az embereket a falvakból, kevés.”

A világi anyanyelvi oktatásban elért eredményeket imponálónak tartja: kétségtelenül előre­lépés, hogy a gyerekek iskolán kívül már részesülhetnek magyar oktatásban, de ezen a téren is tovább kell haladni. Jó lenne, ha utána magyar líceumba mehetnének a diákok, de alig akad ötven kollégista a gyönyörűen felújított csíkszeredai kollégiumban, mert a szülők zöme inkább román iskolába adja a gyerekét. Mindenesetre Nyisztor boldog lenne, ha az egyházi ügyek legalább itt tartanának Moldvában.

„Mondhatnám,

lökdösődve, csúnyán; s hogy nem szólnak meg a temetőben sem, mert régen abból is volt baj – sorolja. – Amitől viszont nagyon tartanak, hogy a magyar mise szokássá váljék Bákón kívül a magyar falvakban, akár itt, Pusztinán. Mert a szokás hatalma nagy.” Emiatt hiába győzködte a pusztinai plébánost, falakba ütközött, sőt megkapta azt is: „minek magyar mise, harminc év alatt úgyis vége lesz a magyar szónak Pusztinán”.

A bákói mise is a kicsinyesség sebeitől vérzik: méltatlan módon beszorítják egy román nyelvű istentisztelet után, cserélgetik az időpontját, nincs gyóntatópap odarendelve, és így tovább. Ráadásul a jászvásári magyar misét megszüntették.

A probléma a néprajzos-aktivista szerint többszintű, 

A Vatikán, amely szemet huny a jászvásári – korábban kommunista kollaboráns – egyház asszimilációs céljai fölött. A jászvásári püspök, aki folytatja elődei politikáját a mindenkori állam megelégedésére a magyar gyulafehérvári érsekség Bukarest melletti pluszellensúlyaként. A közpapok, akik hiába csángók sokszor maguk is, meggyőződésből vagy karrierféltésből tagadják saját identitásukat. A csángó vezetők, akik tudomásul veszik: annak az ára, hogy a pap ne zaklassa a magyar iskolába, különfoglalkozásokra járókat, az, hogy ők békén hagyják a magyar mise kérdését. S végül az átlagember, akinek a vallás már-már babonás jelleggel hihetetlenül fontos szerepet játszik az életében, így nem kockáztatná gyermeke kereszteletlenségét, esküvőjét, hogy ne engedje áldozni a pap, netán elátkozza őket.

Nyisztor Tinka mindegyik szinten kilincselt a magyar miséért, de a legfontosabb éppen ezért hiányzik mögüle: a tömegek támogatása. Ők nem írnak „doszárt” a Vatikánba, hogy mit művelt velük a pap, mint a jogvédő tette 2006-ban, ami után már legalább a magyar nyelvű imáért, magyar iskoláért nem járt az atya rosszallása – de húsz éve az akkori papi nemzedék még nem volt hajlandó bérmáltatni azt a gyereket, aki délutáni magyar iskolába járt.

A kultúrházakban van már magyar program,

Ezt Nyisztor járta ki a plébánosnál, ő biztatta a felkészítő tanárt is, „aki félt előtte, aztán majd elröpült, olyan boldog volt, amikor a pap megengedte, énekelhettünk, s ilyen szépen sikerült”. Annak is örül, hogy a forrófalvai magyar közösségi ház avatásán is lesz magyar mise.

A kulcsszó a rendszeresség lenne. „Táncoljuk a táncainkat, még énekeljük a dalainkat, de az ige az ige, s az bizony még mindenütt románul szól” – mutat rá az aktivista. Nyisztor Tinka szerint igenis lehetne tenni többet is – csak ébredjenek fel s merjenek kiállni magukért az emberek. Mert anélkül nem megy.

Nyitókép: Shutterstock