Amikor a szlovákok magukhoz terelték a Dunát

Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban

A bős–nagymarosi vízlépcső ötlete már az Osztrák–Magyar Monarchia idején felmerült a Pozsony és Győr közötti szakaszon, majd 1942-ben ismét, de a trianoni, majd a párizsi békediktátum keresztülhúzta a számításokat. Az ötvenes években már Csehszlovákiával közösen indult meg a tervezés, és a hetvenes évek eleji olajválság hatására újabb lendületet kapott. Aztán 1977 őszén alá is írták a szerződést, miszerint Dunacsún és Dunakiliti mellett épül két mederzáró duzzasztó, a Csallóközön végighúzódik az üzemvízcsatorna, melynek közepén ott lesz a bősi erőmű, és Nagymarosnál a vízlépcső. A létesítmény mindkét fél energia­szükségletének 3 százalékát fedezte volna.

1986-ban meg is indult az építkezés, ám soha nem fejeződött be: a hazai ellenzéki mozgalmak és a gazdák is követelték a leállítását, aminek végül 1989-ben az MSZMP eleget tett. Majd jött a teljes kihátrálás: az első demokratikus kormány 1992 májusában szerződést bontott, Csehszlovákia viszont az év októberében – éppen harminc évvel ezelőtt –

Hogyan történhetett meg ez? Csáky Pálnak, a felvidéki politika veteránjának meglátása szerint fontos tanulság, hogy minden stratégiai lépésnek következménye van. „A magyar kormányt 1945-ben a felvidéki magyarok kitelepítésével zsarolta Csehszlovákia, s végül kicsikart három Pozsony alatti települést magának Dunacsúnnál. Ha ez nem történik meg, nem tudják elterelni a Dunát” – fejtegeti lapunknak.

Kijelenti: nincs mit szépíteni, a másik fél egyszerűen felkészültebb volt, „mint az a szakmai csapat, amely elhitette az Antall-kormánnyal, hogy ez kivitelezhetetlen projekt. Nem volt B terv, csak a hit, hogy a csehszlovákok, majd szlovákok úgysem képesek megcsinálni”.

Csáky úgy véli, ha ezt nem hitetik el a kormánnyal, akkor

és nem történik meg a legnagyobb fiaskó: nem csúszik ki magyar kézből a vízelosztás. „Most is ott áll torzóként a magyarországi oldalon, a Duna eredeti folyásánál a zsiliprendszer. A második tanulság tehát ez: nem szabad vágyálmok után futni, ahogy a 20–21. századi magyar politika gyakran tette” – vélekedik. A politikus finoman bírálja a Duna Kört, mondván, a mozgalom „nem volt feltétlenül realista, a döntéshozók meg felültek neki”, megjegyzi továbbá, hogy szerinte a média is ludas.

Csáky Pál nehéz helyzetben volt: 1991–92 fordulóján ellenzéki frakcióvezetőként megtehette volna, hogy előre hozott választással megpróbálja megbuktatni a szlovák oldalról a Duna-elterelést szorgalmazó, Ján Čarnogurský vezette kormányt, „de attól féltünk, hogy a szélsőséges nacionalisták veszik át a hatalmat, akik nemcsak a vízlépcső, de egyéb ügyekben is magyarellenes vonalat vittek – végül ezt nélkülünk is bekövetkezett”. 1992 júniusában, alig egy évvel távozása után

ráadásul ugyanazzal a stábbal.

„Čarnogurský később egy pódiumbeszélgetésen elismerte nekem, ő úgy fogta ezt fel, mint egy »csendes« szlovák–magyar háborút, amit megnyert Szlovákiának, mondván, nem a vízről, a környezetről, az energiáról van szó, hanem a déli határ biztosításáról, mert azé a magyar–szlovák határ, akié a bősi vízerőmű” – emlékszik vissza a Magyar Koalíció Pártjának volt elnöke.

A politikus sajnálja, hogy nem volt felkészültebb és rugalmasabb a magyar kormány, és feladta a vízelosztással járó pozícióit. Azt viszont elismeri, hogy Antallék több irányból érkező nyomás alatt cselekedtek, „jó megoldás pedig nem volt, csak rossz és még rosszabb”. Ráadásul

A kör bezárult.

Csáky Pál szerint beszédes, hogy még az eltereléssel érintett falvakat sem kárpótolták, az ígéretekből nem lett semmi: „Maga Michal Deraj, a Dunaszerdahelyi járás elöljárója, vagyis a kormány megbízottja sem ment el a harmincadik évfordulós ünnepségre, mert becsapták az embereket.” A környezeti pusztítás pedig a mai napig érezteti hatását a vidéken.

Természetesen Szlovákiában is voltak tiltakozások az erőmű ellen, „amikor nálunk is beérett a rendszerváltozás, és beköszöntött hozzánk a szabadság” – mondja lapunknak a járási elöljáró. Michal Deraj csallóközi környezetvédőként maga is az élére állt e mozgalomnak 1991-ben, de nem értek el eredményt. A bősi rész ugyanis már kilencven százalékban készen állt, így a kormány nem akart visszakozni – árnyalja a képet a szlovák politikus. Pedig

mert a százötven évvel ezelőtti folyamszabályozás nagyrészt érintetlenül hagyta a szárazföldi Duna-delta ritka élővilágát.

Az erőmű emellett átformálta a talajvizet is: a vereknyei hulladéklerakóból kimosta a föld alól a szennyező anyagokat, Bős alatt pedig csökkent a talajvíz, és megváltozott az összetétele is. A talajvíz beszivárgása a Dunába mangán­kicsapódást okozott, emiatt a Szemetnél lévő vízforrásokat és kutakat le kellett zárni. Közben a felvízcsatorna Vajkát, Doborgazt és Nagybodakot elvágta a Csallóköztől. Ezek a falvak veszélyeztetett zónába kerültek, ám mint Deraj rámutat, máig sem kompenzálták sem őket, sem a természetet. Közben a korábbi ártereket az élelmesebbek – földközösségek, oligarchák – felparcellázták, és eladták a fizetőképes, sokszor pozsonyi vevőknek, akik tájidegen, egyébként engedély nélküli víkendházakkal szórták tele az árteret.

Pedig a régi ágrendszer feléleszthető lenne, ha volna rá akarat. Ez sok pénzbe kerülne, de mint Michal Deraj fogalmaz, nem lehet folytatni az eddigi rablógazdálkodást: „nem lehet úgy gazdálkodni, hogy csak elveszünk a természettől, de vissza semmit nem adunk”.

Nyitókép: Shutterstock