Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
A kisember nem is annyira ember, mint valami homályosan sejtett ellenerő, vagy legalábbis összetéveszthető vele. Egy a normális létezésre merőleges alapelvvel, egy kártékony, önálló életre kelt energiával, egy szellemtörténeti démonnal. A tizenkilencedik században a polgár képét öltötte. Monsieur Homais a Bovarynéban, a „belga” Baudelaire feljegyzéseiben, Nietzschénél: der letzte Mensch. George Grosz disznóarcú filiszterei. Dandyk és érzékeny lelkek hőkölése egy egyre profánabb kort felmérve. A kisember nem konstans valami, romlik ő is, egyre lejjebb száll. Amit megtestesít, ma a legsűrűbben, a „legecetesebben” abban jelenik meg, amire megvetően azt mondjuk, proli. De véletlenül sem társadalmi osztályhoz kötött jelenség, a kisembert éppen fel is vetheti a pénz, és lehet öt diplomája. A lényeg az, hogy a lehető legrövidebb út vezérli, a legegyszerűbb módszer, a leggyorsabb megoldás. A legkisebb befektetés, a legnagyobb haszon taója, a gyakorlattal azonosított élet, semmi felesleges kitérő, semmi kihagyható akadály, semmi túlbonyolított forma. A kisember, mondani se kell, kizárólag a személyes érdekeit követi. Szégyentelenül taktikázik, mondhatnánk, mint egy valóságshow tettlegességig fajuló balhéjelenetében. Ne gondoljuk azonban, hogy érzelmi kultúrája nyíltan egoista lenne, ennek éppen az ellenkezője az igaz. Az magától értetődő, hogy nincs benne „szív”, nincs lélek, nincs szerelem.