Régi bűnnek hosszú az árnyéka

Az ezredforduló utáni első súlyosabb válság tisztítótűzként égette fel azon pártok renoméját, melyek jellemzően balra helyezkedtek el a politikai centrumtól. A kétezres évek első évtizede rosszul alakult, a bajt pedig megsokszorozta – mind Magyarországon, mind nemzetközi színtéren – a baloldal dilettáns, a válságokra rossz megoldási javaslatokat megfogalmazó ámokfutása. Ennek következtében azonban gyorsan kiderült, hogy a „harmadik utas” politika, illetve a szociáldemokrácia liberális ötletekkel átszőtt gondolatisága zsákutcába vezette Európát. Így történt, hogy a kontinenst elérő civilizációs kihívásokra sem tudott érdemben reagálni az európai közösség. Legyen szó az illegális bevándorlásról, a koronavírus-­válságról, az Európai Unió globális jelentőségének folyamatos gyengüléséről, a balliberális politika válaszai megkésve és hibás nézőpontból közelítették meg a fenyegetéseket. Sajnos ennek a levét isszuk most is: 2022 őszén sokan azt hiszik Brüsszelben, hogy stratégiai értelemben az orosz–ukrán háborúnak lesz győztese, mégpedig Ukrajna. A kérdés azonban nem az, hogy ki és mikor fog győzelmet aratni, sokkal inkább az, hogy ki és mikor fog véget vetni ennek a lokálisnak induló konfliktusnak, amely globális következményekbe torkollt.

Ezt az intellektuális pangást, kiegészülve a baloldali politika viszonylagos térvesztésével, tünetegyüttesként értelmezve szintén válságnak nevezhetjük. A diagnózist többen felállították már, de a Tony Blair-féle politika visszaszorulásával – itthon Horn Gyula és részben Medgyessy Péter tekinthető a brit miniszterelnök hírvivőjének – megindult a centrumtól való távolodás, a radikalizálódás. Ennek legeklatánsabb példáját a megalakulásának tizenegyedik évfordulóját szombaton ünneplő Demokratikus Koalíció mutatja be itthon. A DK Gyurcsány Ferenc hatalmának rehabilitációját képviselő pártként kezdte meg működését 2011-ben, célkitűzései pedig mit sem változtak az évek alatt. Az elnök egy 2014-ben papírra vetett véleménycikkében világossá is tette, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ez már akkor azt jelentette, hogy a domináns ellenzéki pozíció megszerzése a szélsőbaloldali retorikával és ötletekkel házaló párt célja. „A demokratikus pártok a jelenlegi választási rendszerben együttes létre vannak ítélve. Együttműködés vagy politikai halál. […] Az optimális végcél világos: egységes Demokrata Pártot kellene létrehoznunk” – fogalmazott az egykori miniszter­elnök. Ez a végletekben való gondolkodás jellemezte a baloldalt 2010 óta minden olyan helyzetben, amelyben pártpolitikai és hatalmi megfontolásokat követve negligálta a magyar nemzeti érdeket. Így történt többek közt az illegális bevándorlás kapcsán is, amikor Gyurcsány Ferencék a határvédelmi szempontból mára európai mintává váló fizikai határzár elbontásáról beszéltek. Ez a fajta őszinteség a 2006-os országgyűlési választást sajnos nem jellemezte, de szűkebb körben a DK elnöke gyakran állított bizarrabbnál bizarrabb dolgokat.

A végletekhez és antagonisztikus ellentétekhez ragaszkodás azonban fogságba ejtette a nemzetközi baloldalt és leágazásait is. A háború kapcsán ez tökéletesen megmutatkozik, különösen a szankciós politika támogatása ügyében. Hiába minden józan hang és tényeken alapuló érv, a baloldal szankciópárti testtartása nem sokat változott az utóbbi hónapokban. Az intézkedések okozta áremelkedéssel, annak gazdasági hatásaival és a háborút meghosszabbító következményeivel mit sem foglalkoznak a szankciópártiak. Éppen ellenkezőleg, még keményebb intézkedéseket követelnek. Dobrev Klára, a DK később árnyék-miniszterelnöknek kinevezett politikusa ezt világossá is tette a háború kitörésének másnapján. Az aktuális nemzeti konzultáció jelentősége ezért még nagyobb, a szankciókról alkotott állampolgári véleményekre támaszkodva erősebben és hatékonyabban lehet majd megütközni a nemzetközi baloldali elit álláspontjával.

Felvetődik a kérdés: miért ennyire intranzigens az egyébként igen rugalmas gerincű hazai ellenzék a szankciópolitika kapcsán? Az egyik lehetséges magyarázat a belpolitikai haszonszerzés: úgy gondolják az ellenzéki politikusok, hogy minél rosszabb helyzetbe kerül Magyarország, annál jobbak lesznek az ő kormányváltási esélyeik – ezt teszi a végletekben való politizálás. A másik ok kapcsolódik Gyurcsány Ferenc egyik őszintébbnek tűnő pillanatához, amikor egyebek mellett arról beszélt a volt politikai bajtársait is adó Magyar Szocialista Párt finanszírozását illetően, hogy „sok helyről vándorolt oda a pénz, Európából nem nagyon. Ahonnan meg vándorolt, azt jobb, ha nem tudjuk”. Csakhogy most már van róla némi fogalmuk a választóknak, kiderült ugyanis, hogy az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltjének szervezete, a Mindenki Magyarországa Mozgalom számlájára összesen kétmilliárd forintnyi forrás érkezett a nemrég megalakult Action for Democracy szervezettől. Az amerikai ngo korántsem meglepő módon több ponton kapcsolódik Soros Györgyhöz is, célja pedig dedikáltan az, hogy öt csatatérországban – ide sorolták hazánk mellett Brazíliát, Lengyel-, Olasz- és Törökországot is – változást érjenek el politikai szinten. Ingyenpénz márpedig nincs, vagyis a közös kampány, országos lista és miniszterelnök-jelölt mögött felsorakozó baloldali pártok nemzetközi függetlenségét – és nemzeti elköteleződését – megkérdőjelezők nem véletlenül firtathatták, hogy a „dollárbaloldal” miért erőlteti ennyire az Európának súlyos károkat okozó szankciókat.