A szomorúság háromszöge közepén van egy jelenet, ami miatt mindenképpen moziban ajánlatos megnézni a filmet: egy luxushajó utasai vacsorára készülődnek, vihar dúl azonban a tengeren, az étkező ablakait hullámok ostromolják, proccék émelyegve emelintik villájukat, nem csúszik jól az algakocsonya, ami pedig ezután következik, azt nem részletezem hosszan, legyen elég annyi, hogy mielőtt az asszonyok bepúderezhetnék az orrukat, szügyig állnak egymás gyomor- és béltartalmában. Láttunk már ilyesmit, ha máshol nem, Az élet értelme című Monty Python-film éttermi jelenetében, de az csak egy morbid szkeccs volt, ez meg katartikus, igazán a mozi mikroklímájában, közösségben-közönségben jól megélhető filmpillanat: rég láttam filmet, amin ennyire felszabadultan harsogva röhögtek volna a nézők. Mondhatnánk, hogy Ruben Östlund (Lavina; A négyzet) borzasztóan olcsó eszközhöz nyúlt, hiszen van-e szórakoztatóbb, mint azt nézni, ahogy sötétbe borult folyosókon hányva-fosva botladoznak a gazdag idióták, pláne, ha ebbe metszően éles társadalomkritikai üzenetet is beleláthatunk. De ne essünk tévedésbe, a rendező a szánalmas szereplői helyett inkább ránk mutogat, ránk, kárörömmel telt, de nemkülönben a végtelen jólét bűvöletében élő nézőkre, akik a fedélzeten kívül érezzük magunkat. Jó a folytatás is: a vihar csúcspontján a jacht alkoholista kapitánya (Woody Harrelson), illetve egy kikezdhetetlen emésztőrendszerrel megáldott kelet-európai üzletember döntik magukba a feleseket, és a hangosbeszélő mikrofonjánál hadoválva folytatják le vitájukat kommunizmus és kapitalizmus erényeiről, a hajó meg le van szarva, nemcsak szó szerint, de képletesen is, mindazzal együtt, amit megtestesít. Hánykolódik, és el is süllyed.
Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
„Nem tudtam mindenkinek elmondani, hogy ne haragudjatok, de akit láttatok a filmvásznon, az nem én voltam” – idézi fel a művész, akit a '80-as években Beri Ary-ként ismert Magyarország.Interjúnk.