Csender Levente írása a Mandiner hetilapban
A képekről, amiket felpakolok a fészre, az ismerőseim azt hiszik, hogy csak úgy utazgatok „Dél-Olaszban”, Nápolyban, a Vezúvon, Sorrentóban, Caprin. Hajókázok a tengeren, és hallgatom a Lasciatemi cantarét. Részben igaz is. Lemegyek kicsit kalandozni az ókorban, Pompeji köveit koptatni, Lucullus, Horatius, Vergilius és Tiberius nyomába eredek, Márai kilátását keresem Posillipóban, San Gennaro vérét a nápolyi dómban.
A harminckét magyar nyugdíjas meg úgyse látszik a fészen,
mert ők mögöttem tipegnek, mint a pipék. Van, aki élete utolsó hosszú utazására indult a luxusbusszal.
Idegenvezetőként igyekszem már az induláskor mindent bevetni, hogy jókedvük legyen, meg is nézzük lefelé a buszon a Napsütötte Toszkánát, hogy ha kipillantanak az ablakon, legyenek ismerősök az oszlopos tuják. Toszkána tetszik nekik, csak annyi a probléma, hogy a busz nem fér be a kis utcába, amelyben a szállodánk van, és egy meredek emelkedőn fel kell húzni a koffereket. Az olasz szállodás, aki egyébként pakisztáni, kedves ember, segít felvinni a mozgáskorlátozott, idős hölgyet autóval.
Nápolyban már kissé bonyolódik a helyzet. Elviszem őket a város legjobb pizzériájába, ahol még Bill Clinton is megnyalta a szája szélét, de a kis csapatomnak nem ízlik a pizza.
„Otthon én nem ilyet szoktam”, mondja egyikük, és bevágja a fél pizzát a kukába.
, mondja egyikük, és bevágja a fél pizzát a kukába.
Amúgy meg Nápoly koszos, büdös, az olaszok meg hogy közlekednek… Odajön hozzám egy hetvenhét éves néni lánya, és a fülembe súgja, hogy az anyukája nehezen tud járni, és kezdődő demencia esete is fennáll. A Sorrentói-félsziget kanyargós, szűk útjain mindkét sofőr őszül egy árnyalatot, de csak a busz bal oldalát sikerül meghúzniuk.
A szállásunkat úgy hirdették meg, hogy tengerparti bungaló, és tényleg, mint Csillebérc 1986-ban. Fülledt meleg van a bungalókban, nálunk az ajtók lógnak. Két szoba van, az egyik franciaágyas, a másikban két emeletes ágy. Aki föl tud mászni, az alszik fölül. Légkondi csak pluszeuróért van. A szállással kapcsolatos elégedetlenség alig ül el, már az első vacsoránál lázadás tör ki, mert nem értik, mi az az al dente,
miért nem főzik meg az olaszok rendesen azt a tésztát.
Másnap reggel megint probléma adódik, a későn jövőknek nem jut friss cornetto. Natalino, a pincér hiába mondja, hogy ő rakott ki eleget, csak megették, a hölgy a csoportunkból hangosan kiabálja, hogy „croissant ham-ham”, Natalino csak néz, nem érti ezt az nyelvet, hogy mi az a ham-ham. Vacsorára a sült csirkemell állagát nem sikerül eltalálni, akkor meg azért tör ki a nyugdíjasok lázadása. Halas ételekkel nem is próbálkoznak, mert azokat a magyarok nyolcvan százaléka nem szereti. Az olyan állatot, aminek nincs legalább két lába, a magyar ember nem eszi meg.
Harmadnap, amikor megérkezik a sült csirkecomb krumplival, helyreáll a béke. Mindenki boldog és jóllakott.
Igazából ez kellene mindennap. Sült csirke krumplival meg vécé mindenhol,
mert ebben a korban már, hát na, ez a legfontosabb. A tengeren rosszul vannak, mert hullámzik, Capri meg csurig van turistával, azt hiszi a magyar, hogy most fedezi föl Itáliát, közben meg az amerikai nyugdíjasok rég lelakták. Ő meg ott van Csillebércen az emeletes ágyon, éjjel nem tud aludni, mert ha becsukja az ablakot, akkor fullad, ha kinyitja, akkor egész éjjel sistereg a tenger.
Mennénk Amalfiba, de lecsap ránk a vihar, a hajók nem futnak ki a kikötőkből. Megpróbálom busszal megszervezni, de a nagy turistabuszokat nem engedik még Amalfi közelébe. Elmegyünk helyette Sorrentóba, a citrom őshazájába, nézzük, hogy szippantják ki a citromlével nyakon öntött osztrigát az amerikai turisták, és a magyar nyugdíjasok elszörnyednek. Elsétálunk egy citromligetbe, ahol helyben készítenek limoncellót. Ez az édes citromos likőr ízlik mindenkinek.
Négy napot töltünk lent a nyárias délen, aztán elindulunk vissza az őszbe. Firenzében megállunk, és találunk végre egy helyet, ahol trippás, azaz pacalos szendvicset lehet kapni,
ott a frottírzoknis zsemlétől kicsit megnyugszik a magyar lélek.
Az utolsó éjszakánk egy négycsillagos hotelben van. Kényelmes, bőséges enni- és innivalóval. Az a lényeg, hogy az első nap és az utolsó jó legyen. Ez marad meg, ha megmarad. A szellemi táplálékot mindenki eltette magának.
Késő este érünk vissza Budapestre. A Batthyány téren gyorsan szétszéled a csapat. Már csak a néni és a lánya állnak a buszmegállóban nagy csomagokkal, horgászszékkel. Nézem a törékeny hölgyet, ahogy a botjára támaszkodik. Talán ez volt az utolsó utazása, és erre se fog emlékezni.
Fotó: Benoit BACOU / Photononstop via AFP