Kocsma és dohánybolt

Néhány évvel ezelőtt Skóciában jártam, s egy hétköznap délután megálltunk egy kávét és egy pofa sört inni egy pár száz fős falucska pubjában. Szándékosan írtam pubot, nem kocsmát vagy presszót, mert ez utóbbiak konnotációja nem túl pozitív. A falu 
pubjában bőven volt vendég, elegánsan (értsd: normálisan) felöltözve beszélgettek, és iszogatták a rendkívül bőséges sör- és ciderválasztékból a nekik kedveset. Némi irigységgel szemlélődtem, s próbáltam felfejteni annak okait, hogy nálunk a vidéki kistelepüléseken miért a késdobálós helyek vannak többségben, miért nincsen igény és fizetőképes kereslet egyfajta polgári hangulat és minőség elterjesztésére. Milyen jó lenne, ha a Nemzeti Művelődési Intézet által megálmodott nemzeti kávéházprogram valamilyen formában megvalósulna, s a létrejövő, átalakuló vendéglátóterek a kulturált időtöltés, a mértéktartó alkoholfogyasztás, a baráti beszélgetések elegáns helyszíneivé válhatnának!

A lakóhelyemen, a Velencei-tó környékén sem tudunk kikecmeregni a posztszocialista retró világából, s ez nyilván nem csak az idegen­forgal­mi beruházások szűkössége és a tőkehiány miatt van így, jó szemlélettel és ízléssel, helyes szabályozással könnyen elkerülhető lenne, hogy strandjainkon továbbra is putriszerű bódékból árulják a lángost és a sört, s gyorsan jegyezzük meg, most azokra a büfékre gondolok, amiket az utóbbi pár évben nyitottak meg.

Reggelente, mikor autózom a munkahelyem felé, az út menti dohányboltok előtt mindig a cigiző, kávézó és a napindító féldekást egy dobozos sör kíséretében felhajtó munkásokat látom toporogni. Érdekes módon nem piszkálják őket a rendőrök vagy a közterület-felügyelők, úgy tűnik, senkit nem zavar, hogy a nemzeti dohányboltok hálózata egyben nemzeti italkimérő hálózattá is vált, ezzel a még meglevő kocsmákat is nehezebb helyzetbe hozva. A félreértések elkerülése végett tisztázom: ország­gyűlési képviselőként nyugodt lelkiismerettel szavaztam meg a nemzeti dohányboltok létrehozásáról szóló törvényt, s ma is úgy gondolom, helyes az az irány és gyakorlat, ami Európa számos országában jól működik. De Ausztriában egy Tabak előtt biztosan nem toporognak energiaitallal és a legócskább tömény szeszes üveggel a kezükben az emberek.

Az orosz–ukrán háború és annak elhibázott európai uniós kezelése soha nem látott energiaválságot eredményezett. Az elrugaszkodott árak kompenzálására nem lesz képes az állam, s nem is várható olyan segítség, mint a covidjárvány idején, már annak is örülni fogunk, ha a saját intézményrendszerét, a kórházakat, iskolákat, szociális otthonokat, hivatalokat, múzeumokat, könyvtárakat, színházakat ki tudja segíteni a kormányzat. Ebben a válsághelyzetben mind több étterem, kocsma, presszó, kávézó dönt az átmeneti vagy a végleges bezárás mellett, s ezzel nagy lék keletkezhet a jelenleg még kiváló foglalkoztatottsági adatokkal bíró kkv-világon. Ezért érdemes lenne megfontolni, hogy a dohányboltok valóban csak dohányboltként működjenek, ne illegális kocsmaként, s az embereket visszatereljük az erre a célra kialakított vendéglátóipari egységekbe.

Az az érdeke az országnak és a magyar gazdaságnak, hogy a nemzeti dohányboltok fennmaradjanak, de ki kell mondani: a dohánytermékek forgalmazása után járó 13 százalékos árrésből tisztességesen meg lehet élni, nem is akarunk és nem is tudunk visszatérni abba a világba, amelyben a tokaji borkereskedők házának falára felírták vagy felvésték a tisztes kereskedői haszon százalékos mértékét jelző 4-es számot. Nem irigyeljük a kereskedők hasznát, sőt örülünk, hogy másoknak is munkát adnak, de gondolnunk kell a kávézók, éttermek, kocsmák, büfék tulajdonosaira, valamint az alkalmazottaikra is. Őket és az ő adó­forintjaikat sem veszíthetjük el. És figyelnünk kell a közterületeink állapotára, mert az még sincs rendben, hogy a gyermekeink iskolába menet a legtöbb dohánybolt előtt füstölgő cigit, energiaitalos vagy sörösdobozt, valamint féldekás üveget szorongató felnőtteket látnak. A rossz példa ugyanis ragadós.