Kocsma és dohánybolt

Néhány évvel ezelőtt Skóciában jártam, s egy hétköznap délután megálltunk egy kávét és egy pofa sört inni egy pár száz fős falucska pubjában. Szándékosan írtam pubot, nem kocsmát vagy presszót, mert ez utóbbiak konnotációja nem túl pozitív. A falu 
pubjában bőven volt vendég, elegánsan (értsd: normálisan) felöltözve beszélgettek, és iszogatták a rendkívül bőséges sör- és ciderválasztékból a nekik kedveset. Némi irigységgel szemlélődtem, s próbáltam felfejteni annak okait, hogy nálunk a vidéki kistelepüléseken miért a késdobálós helyek vannak többségben, miért nincsen igény és fizetőképes kereslet egyfajta polgári hangulat és minőség elterjesztésére. Milyen jó lenne, ha a Nemzeti Művelődési Intézet által megálmodott nemzeti kávéházprogram valamilyen formában megvalósulna, s a létrejövő, átalakuló vendéglátóterek a kulturált időtöltés, a mértéktartó alkoholfogyasztás, a baráti beszélgetések elegáns helyszíneivé válhatnának!

A lakóhelyemen, a Velencei-tó környékén sem tudunk kikecmeregni a posztszocialista retró világából, s ez nyilván nem csak az idegen­forgal­mi beruházások szűkössége és a tőkehiány miatt van így, jó szemlélettel és ízléssel, helyes szabályozással könnyen elkerülhető lenne, hogy strandjainkon továbbra is putriszerű bódékból árulják a lángost és a sört, s gyorsan jegyezzük meg, most azokra a büfékre gondolok, amiket az utóbbi pár évben nyitottak meg.