Gáz van – lesz gáz a németeknél?

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban

Nem túlzás: Európa sorsát eldöntő napokat élünk. Lejár az Oroszországot Németországgal összekötő Északi Áramlat gázvezeték éves rendes karbantartása, s megtudjuk, „politikai karbantartás” lesz-e a minden évben elvégzendő és eddig semmilyen figyelemre számot nem tartó rutinműveletből. Azaz hogy levágja-e Vlagyimir Putyin az orosz gázról Németországot.

Jön a turbina?

Az Európának egykor tartósan olcsó gázt ígérő vezeték június közepén vált az összeurópai gázrettegés szimbólumává, amikor – mit ad isten, épp Olaf Scholz német kancellár, Emmanuel Macron francia elnök és Mario Draghi olasz miniszterelnök közös kijevi látogatásának napján – a Gazprom 40 százalékra csökkentette az Északi Áramlat kihasználtságát.

Az orosz gázóriást állítása szerint erre nem politikai zsarolás, hanem üzemi szükségszerűség vitte rá: a portovajai kompresszorállomás négy Siemens gázturbinájából ugyanis a szankciók miatt egy a kanadai Montréalban ragadt felújításon, egy másiknak pedig szintén esedékes lenne a remontja, de nem tudják oda kiküldeni. A Gazprom akkor arra figyelmeztetett: a gázvezeték további üzemeltetése veszélybe kerül, ha július 11-éig, a tíznapos éves rendes karbantartás kezdetéig nem érkezik vissza a turbina.

A német fél heteken át következetesen azt állította, hogy a turbina Kanadában ragadása nem indokolja a 40 százalékra csökkentést. Ehelyett a lépés vegytiszta zsarolás a nehézfegyverzet szállításával nehezen megbarátkozó Németországnak, illetve anyagi hasznot is realizálnak belőle az oroszok, hiszen az ilyen hírekre pánikba esik a gázpiac, s a német gázárak az egekbe is szöktek. Július 11-én aztán a kanadai kormány jelentős német nyomásra végül mégiscsak úgy döntött, hogy a szankciók alól kivételt téve visszaadja a turbinát. (Robert Habeck zöld alkancellár, gazdasági miniszter száját épp ezzel kapcsolatban hagyta el a német köztévé egy esti műsorában egy magyar szemmel igencsak ismerősen csengő mondat, amely eddig idegen volt Nyugat-Európa háborús kommunikációjától: „Én leszek az első, aki küzd egy további, erős EU-s szankciós csomagért, de az erős szankciók azt jelentik, hogy Oroszországnak és Putyinnak kell jobban fájniuk” – mondta a politikus.)

Az viszont korántsem biztos, hogy ez önmagában elég lenne az Északi Áramlat jövőjének biztosításához, hiszen az orosz ultimátum a Siemens turbina visszaérkezésére vonatkozott, nem a sorsáról való döntésre. Így hiába küldik a megszokott teherhajós szállítás helyett chartergéppel, és hiába kommunikálja a Siemens, hogy mindent megtesz a mihamarabbi beszerelésért, még az is kétséges, hogy az eszköz egyáltalán a karbantartás végéig visszaér-e. Ráadásul a Gazprom láthatóan nem veszi készpénznek a kanadaiak szavát, és nem biztos abban, hogy tényleg visszajön a turbinája: közleményben tudatta, „a Gazpromnak egyetlen olyan dokumentuma sincs, amely a Siemens Energynek engedélyezné, hogy Kanadából egy gázturbinát visszahozzon a portovajai állomásra”, és „ilyen körülmények között lehetetlennek látszik objektív következtetésekre jutni az Északi Áramlat számára döntő fontosságú létesítmény, a portovajai kompresszorállomás biztonságos működtetésével kapcsolatban”.

Azaz hiába állítja Habeck, hogy sikerült kivenni az oroszok kezéből az alibiként használt turbinakártyát, a Gazprom továbbra sem akarja megnyugtatni a gázpiacokat, és fenntartja magának a gázelzárás jogát. Oroszországból a politikai szintről is ugyanez az üzenet érkezett: Marija Zaharova külügyi szóvivő múlt csütörtökön jelezte, „ami a gázvezeték jövőbeli üzemeltetését illeti, sok fog múlni a partnereinken – mind a gáz iránti kereslet tekintetében, mind a jogtalan korlátozó intézkedések negatív hatásainak elkerülésében”. Tehát nemcsak embargó esetén nem lesz gáz a németeknek, de erős szankciók esetén sem.

Szociális klímabónusz

Az Északi Áramlat kapacitáscsökkenése óta Németország a télre való felkészülés, a betárolás időszakában nem betárol, hanem kitárol a gáztárolóiból – még nyáron is többet használ el, mint amennyit venni tud. Nem véletlen, hogy vezető német politikusok óvatosan fogalmaznak azzal kapcsolatban, lesz-e ősszel gázuk. Olaf Scholz kancellár múlt héten ejtette el azt a mondatot, hogy „a napokban az energiaellátásunk biztonsága foglalkoztat minket. Ez így lesz a következő hetekben, hónapokban és években is”, előrevetítve, hogy az energiaválság nem lesz rövid. Habeck is egyre többet gondol a gázhiány lehetőségére, felvetve, hogy az a társadalmi szolidaritást „annak határáig és valószínűleg azon túl is” megviselné, azt pedig biztonsággal állította, hogy a most következő energiaár-emelések „kemények lesznek, bizonyos embereknek túl kemények is”. Klaus Müller, a német energiahálózatot kezelő Szövetségi Hálózati Ügynökség (BNA) vezetője ennél konkrétabban fogalmazott: „Ez egy családnak gyorsan jelenthet 2000–3000 euróig terjedő töbletterhet. Azaz a következő nyaralás vagy az új mosógép sok esetben már nem fér bele”, Németországot „gázszegénység” fenyegeti.

A hosszú éveken át gyengélkedő német baloldalt a válság aktiválta: Martin Schirdewan, a Balpárt vezére azonnal havi 125 eurós, egy háztartásban élő személyenként további 50 euróval megfejelt „szociális klímabónuszt” szorgalmaz, amit ráadásul magyar mintára extraprofitadóból finanszírozna.

A fősodor inkább a lemondásban hisz: német közreműködéssel kidolgozás alatt áll egy európai gázvészhelyzeti program, amely a középületek, irodák, üzletházak számára télen 19 fokos maximális hőmérsékletet ír elő, korlátozza a gázt kiváltani képes cégek gázfogyasztását, és a termelési láncok épen tartását, valamint a kórházak és a háztartások előnyben részesítését irányozza elő gázhiány esetén. A Bundestag és számos német tartományi parlament meg is hozta a maga szimbolikus döntéseit erre rímelve: télen a parlament épületeit 22 helyett 20 fokra fűtik majd fel, nyáron pedig 24–26 fok helyett 26–28 fok közé hűtik.

Mi lesz az Uniperrel?

Németország előtt azonban az elkövetkezendő hetekben ott áll majd egy egyáltalán nem szimbolikus döntés is: kezdeni kell valamit az ország legnagyobb gázimportőrével, a csőd szélén tántorgó Uniperrel. Az Uniper vállalati szinten hasonló problémával küzd, mint nagyban a rezsicsökkentést nyögő magyar költségvetés: úgy zuhant a nyakába a háborús gázáremelkedés, hogy senkire nem tudja továbbhárítani. A német lakossági gázár kiszámítása ugyanis nagyon hasonlít a magyar átalányhoz, csak éves elszámolású: a lakosság az előző év fogyasztása és árai alapján fizet havonta átalánydíjat, majd az év végi elszámoláskor befizeti vagy kézhez kapja a különbözetet. Most azonban éven belül akkorát ugrott a gázár, hogy az Uniper egyszerűen nem bírja ki likviditással év végéig, amikor az elszámolásokon keresztül iszonyatos pénzt csengetne ki neki a lakosság – a gázár­emelkedés azonnali átterhelésének jogát ugyanis, amely a német gázvészhelyzet második fázisához kapcsolódik, még nem élesítette a kormány, cserébe viszont a megszokott orosz gázszállítmányok bizonytalanná válása miatt az Unipernek a gáztőzsde mértéktelen árain kell valahogy molekulát szereznie. Klaus-Dieter Maubach vezérigazgató nem is kertelt: „A helyzet számunkra nem sokáig tartható már, így hivatalosan is bejelentettük az igényünket az állami segítségre” – nyilatkozta.

Az Uniper szanálása nem lesz olcsó a német adófizetőknek. Robert Habeck mindössze annyit mondott az ügyben, „nem fogjuk hagyni, hogy egy rendszerszinten fontos cég csődbe menjen”, de nyitva hagyta a kérdést, hogy az iparági források által tízmilliárd eurós veszteséggel „kecsegtető” év túléléséhez szükséges, kilencmilliárd eurósra taksált segélycsomagból vajon mennyit ad az államkassza. A cég közleményében azt jelezte, olyan megoldáson dolgozik, amely révén a német állam jelentős, az 5-10 százalékos nagyságrendet érdemben meghaladó tulajdonrészt szerez a cégben – de nem mondta meg, mekkorát. A cég piaci értéke egyébként sem éri el a kilencmilliárd eurót, ráadásul a következő hónapok túléléséhez sürgősen fel kell tölteni a KfW fejlesztési banknál vezetett, szinte teljesen kimerült, kétmilliárd eurós hitelkeretet is.

A helyzetet bonyolítja, hogy az Uniper tulajdonosi köre kifejezetten illusztris: a cég 78 százaléka a Fortum nevű finn atomenergia-gigász, amely ráadásul részben állami tulajdonú. Az Unipernek tehát van egy kimondottan gazdag tulajdonosa, így Habeckék joggal érvelnek amellett, hogy a likvid tulajdonos legyen kedves szanálni a céget – a Fortum viszont hárít, állítva, hogy így is nyolcmilliárd eurós hitelkeretet adott már az Unipernek, amelyet azóta szinte teljesen felélt.

Hiába ugyanis a finn tulajdon, az Uniper sorsát az előző években egyértelműen a német kormányzati energia­politika határozta meg: a cég „bűnben fogant”, hiszen ide szervezte ki az E.On 2016-ban a szénerőműveit, a kvóta- és energiakereskedelmét, hogy az anyacég imázsát megtisztítsa a nem megújuló energiaforrásoktól. A gázcég több lng-terminál építését is elkezdte, de balszerencséjére épp az olcsó gáz idején, így ezek a projektek kereslet hiányában 2020-ban leálltak, s egymilliárd eurót bukott az Uniper a geopolitika áldozatául esett Északi Áramlat 2-n is, ennyi volt ugyanis a cég befektetése. Ebből a szempontból talán nem is méltánytalan a finn politikai vezetés érvelése, amely mögött példátlanul széles politikai konszenzus áll: a szélsőjobboldaliként megbélyegzett Igazi Finnek párt vezérétől, Riikka Purrától Tytti Tuppurainen szociáldemokrata Európa-ügyi miniszterig mindenki azt mondja, hogy Németország legyen kedves megfizetni saját elrontott energiapolitikájának az árát.

A magukat a görög euróválság óta „Európa fizetőmestereinek” tartó német adófizetők ezt minden bizonnyal meg is fogják tenni – Habeckék ugyanis most bízták meg 2020-ban elhalt lng-projektjeik újjáélesztésével az Unipert, így bármibe fog is kerülni a cég kimentése, Németország a zsebébe nyúl. Így bár az nem biztos, hogy lesz is gáz, de hogy mindenkinek egyszerre lesz nagyon drága – az egészen bizonyos.

Nyitókép: AFP / DPA-ZENTRALBILD / STEFAN SAUER