Életet lehelni ódon falak közé

Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban

Viharvert, kastélysárga vakolat pereg csendesen az emeletes, neoklasszicista épület még mindig méltóságteljes homlokzatáról, a jókora, tetejevesztett palota ablakain bekacsint a kéklő ég, oromzatán büszke felirat hirdeti letűnt idők dicsőségét: ez bizony Torna vármegyeházája.

Torna vármegye, a történelmi Magyarország legkisebb megyéje – területe nagyjából akkora volt, mint Budapesté – mintegy hat évszázadig létezett. 1263-as alapítását a legenda IV. Béla király tatároktól való megmeneküléséhez köti, megszűnését kétszer a bécsi udvar rendelte el: 1785-ben II. József, 1850-ben pedig Alexander Bach belügyminiszter sorolta be a rebellis vármegyerendszer helyett kerületekre osztott ország Kassai katonai kerületébe. Az első kísérlet öt, a második tíz évig tartott: Torna mindkétszer feltámadt, mígnem végül Budapestről számolták fel, és jött létre 1881-ben Abaúj-Torna.

Trianon aztán kettévágta, szinte a járásoknak megfelelően: az északi, tornai járás Csehszlovákiához került, a déli, szinai Magyarországon maradt. Az elmúlt száz év igencsak viharos viszonyai közepette a magyar lakosság 98 százalékos arányról kisebbségbe apadt a szlovákiai oldalon. Igaz ez az egykori vármegye központi településére, Torna községre is, ahol a rendszerváltozás idején a lakosság kétharmada magyar volt, mára pedig megfordult az arány. Legalábbis papíron – tudjuk meg a Torna Vármegye Polgári Társulás elnökétől. Weiszer Gábor felvilágosít minket arról, hogy noha „a beolvadás és az elvándorlás átka” ezt a régiót is sújtja, továbbá sokan szlováknak vallják magukat, valójában magyarul beszélnek, és érzelmileg is kötődnek a magyarsághoz. A falu negyedét adja a cigányság, amelyet be sem jegyeznek, szóval igen nagy a kavarodás. Mindenesetre a polgármestert Oravecz Attilának hívják, szlovák párt pedig labdába sem rúgott itt soha. Az önkormányzat és a Weiszerhez hasonlóan lokálpatrióta lakosság támogatja a szervezetet.

Mert a polgári társulás mer nagyot álmodni: már alapítása évében, 2014-ben táblán állított emléket a holokauszt tornai áldozatainak, 2018-ban pedig sikerült megvásárolnia a vármegyeháza ötven százalékát. Eleve ezzel a céllal is jöttek létre: „a település épített örökségét megóvni, felújítani, értelmesen kihasználni, vagyis életet lehelni a puszta falak közé”.

A törpe vármegyének 1881-ben még 22 ezer lakosa volt, most alig 17 ezren laknak itt. Meg kell jegyezni: a magyarországi oldalt sokkal erősebben sújtják a bajok, mert bár az asszimiláció ott nem jelent veszélyt, az elvándorlás még nagyobb. A szlovákiai oldalinál rosszabb helyzethez hozzájárul az is, hogy ez a rész elvesztette Kassát, amelynek természetes vonzáskörzetébe tartozott.

A kilencvenes évek vadkapitalizmusában példátlan módon kerültek magánkézbe a műemlékek. A tornai vármegyeházát is spekulánsok vették meg, de nem ám az eszmei értékéért vagy akár későbbi értékesítés céljából: felvették rá a busás banki kölcsönt, és eltűntek. Weiszer szerint a kassai vasművek privatizálásához képest ez „amatőr próbálkozás” volt. Az új tulajdonosok mindenesetre nem törődtek az épülettel, hagyták lepusztulni, a tetőszerkezet szétesett, a falakról hullik a vakolat. Közben a bank lefoglalta, jelenleg végrehajtás alatt áll az egykori pompás palota, s a polgári társulás most azon dolgozik, hogy megszerezze ezt a felét is. A célja az lenne, hogy restaurálás után, helytörténeti múzeum létrehozása mellett itt működhessenek a helyi civil szervezetek, illetve a rendezvénytermet kiadhassák konferenciákra, esküvőkre.

A nem messzi Csécsen lakó Weiszer Gábor gyermekkorából még jól emlékszik arra, milyen volt az ekkor már nem teljes pompájában lévő épület. A kommunista impériumváltás után élelmiszer-nagyraktár és annak irodahelyiségei működtek itt. „A vármegyeházák eléggé hasonlók, ez is emeletes épület, fent voltak az irodák, ott dolgoztak régen az írnokok, lent volt a tanácsterem. Ez még az én gyerekkoromban is gyönyörű volt, noha már nem a megyei tanácsurak ültek ott, hanem a vállalat vezetői. Hatalmas terem volt szép bútorokkal – mondja. – Nagy szégyene az egész falunak, hogy jön egy turista, és ezt látja. Egy romos épület tele szeméttel senkinek se jó!” Egyébként még három kiemelt műemléki épület van a faluban: a vár, az iparoskaszinó és a Keglevich-kúria, ahol nem mellesleg a kassai tankerület tanfelügyelőjeként is szolgáló Kazinczy Ferenc is megfordult egykoron.

A polgári társulás tagjai bíznak abban, hogy nem lesz más pályázó a romos épületre. Feladat lenne vele rendesen, a felújítás költségeit Weiszer legalább egymillió euróra taksálja. Hozzáteszi: ennyi pénze sosem volt az épületre se a szlovák, se a magyar államnak, noha, fűzi hozzá, az utóbbi jelentős mértékben segít a műemlékek megőrzésében, „szóval kalap le”. Jelenleg legfeljebb arra tudnak pályázni a műemlékvédelmi hatóságoknál, hogy valami ideiglenes tetővel vagy falborítással megóvják az épületet a további pusztulástól, érdemi lépést az elképzelésükért nem tudnak tenni.

Most lehetőség nyílik arra, hogy a történelmi Magyar­ország legkisebb megyéjének vármegyeházája ne omladozzon tovább. Ha Weiszerék sikerrel járnak, mindent megtesznek azért, hogy a megfelelő forrásokból újra élet költözzön az épületbe. A polgári társulás vezetője pozitív példaként említi Kukorelly Endre író Élj Magyarországon! kezdeményezését is. A programban csoportok látogatnak majd a fogyatkozó tornai régióba, ezzel is segítve az élhető magyar falvak megmaradását.

Nyitókép: Mandiner-archív