Kijózanodás a blitzkriegek után

Március első napjaiban a külpolitikai közbeszédet az dominálta, hogy az oroszok bakot lőttek háborús terveikkel, hiszen első megmozdulásaik alapján egyértelmű volt, hogy villámháborúra készültek. Nehéz kitalálni, hogy mi jár az oroszok fejében, 
de valóban sok tény utalt arra, hogy az ukrán elnök gyors kiiktatásával vagy a védelmi erők összeomlá­sával számoltak, az elhúzódó háború pedig csak a B opció volt. Van azonban egy másik villámháború is, amely időközben felőrlő háborúvá változott: az EU által életbe léptetett szankciós rezsim.

Az Európai Unió gyorsan lépett a február 24-ei sokk után, és legutóbb már a hatodik szankciós csomagot szavazta meg. E lépések gyors megtételét két döntő fontosságú érvvel támasztották alá: meg kellett mutatni Oroszországnak, hogy az EU egységes és döntés­képes, emellett pedig a gyorsan elfogadott szankciók hozzájárulhatnak az orosz gazdasági élet megállításához, aminek következtében vagy leáll az orosz hadigépezet, vagy elűzik a Kreml urát.

Az Európai Unió egy pontig valóban meglepő egységet mutatott, ami már önmagában fontos dolog. Magyarország kormánya is megszavazta a szankciós csomagokat, de mindig jelezve, hogy a szankciók logikájával nem ért egyet, és nem tartja őket hatékonynak. Azonban ilyen helyzetben erős érv, hogy egységet kell mutatni az agresszor felé, még ha nem vagyunk is hadviselő felek. Oroszország összeomlása vagy kormányának elűzése viszont természetesen nem következett be: bár kétségkívül érzékeny veszteségeket szenvedett, és a gazdaságának sem tettek jót a szankciók, igazán sem az állam, sem a Kreml nem ingott meg.