Háborús időkben higgadt külpolitika kell

Az ukrajnai háború és az újrainduló parlamenti munka médiazajában szükségszerűen elhalványulnak a távlatos évfordulók, így Trianoné is. Százkét éve száradt meg a tinta egy diktátumon, amelynek következményei a mai napig meghatározzák a mindenkori magyar kormány külpolitikai karakterét. Június 4-éhez közeledve érdemes számot vetni az évszázados örökséggel, hogy lássuk, merre is vezetnek a történelem útjai.

Az önkényes, győztes gőggel meghúzott határok átkait sorolni sem kell, a „béke” évszázados hontalanságot szült több millió magyarnak. A pánszláv és nagyromán ambíciók árjában a kisebbség önrendelkezéshez, nyelvhasználathoz és anyanyelvi oktatáshoz való joga a wilsoni cölöpök ellenére hamar elmosódott. Olyan kényszeregyütt­élések, gazdasági és szociokulturális képtelenségek jöttek létre, amelyek a Kárpát-­medence etnikai ökoszisztémáját végérvényesen felborították.

A helyzet orvoslását sem a második világháború, sem pedig a kisebbségeket a szocialista szomszédok nacionalizmusának örömmel kiszolgáltató Kádár-rendszer nem hozhatta el. Történelmi vétek, hogy a rendszerváltozást követő éveket is eltékozoltuk, az Antall-kormánnyal megkezdődő alapszerződéseket rövid polgári reneszánsz után a Gyurcsány-féle megalázkodó külpolitika követte. Az abszolút mélypontot a december 5-ei népszavazás jelentette, amelynél kormányzati szintről fordított szembe magyart magyarral a később megbukó szocialista – szabad madaras szövetség.