Csak az egyenes út van

Konopás Noémi írása a Mandiner Útravalóban

Ül a kávézó hátsó, eldugott sarkában. Kezében könyv, szemével ugyan kíséri a sorokat, már messziről látszik, valójában nagyon messze jár. Talán még mindig az árva gyerekeket öleli, vagy gondolatban egy újabb kazánért akciózik, szervezkedik. Bár kedvesen fogad, továbbra is az az érzésem, nincs jelen. „Csak a történtek hatása alatt vagyok” – mondja szomorúan.

Épp azután találkozunk, hogy az orosz–ukrán háború kitörése óta Angéla először járt Kárpátalján. Bármennyire szeretett volna menni, biztonság­politikával foglalkozó férje nem engedte. „Mindennap háromszor felhívott, hogy ugye még nem indultam el. Tudta, hiába ígérem meg reggel, hogy nem mozdulok, félő, hogy délig elfelejtem” – mondja, szája sarkán huncut mosoly rajzolódik ki. A beszélgetésünk előtti napon jött haza a nagydobronyi gyermekotthonból, azért ilyen leterhelt. A haza relatív, mert a nyolcvan gyereknek otthont adó intézménybe is hazajár. Sőt, minden gyermekotthonnal kapcsolatban így érez. Hiába van Budapesten – ahogy ő fogalmaz, a lelke még mindig nem tudta utolérni a testét.

Angéla a Partiumban született, huszonhat éves koráig Ceaușescu Romániá­jában élt. Mindig is újságíró szeretett volna lenni: mint mondja, szerencsére az is lett, hivatását a mai napig nem eresztette, bár ma már a kommunikáció másik oldalán dolgozik, sajtófőnökként. A mások segítése neki teljesen természetes, olyan, mint a levegővétel. Ezt látta otthon, nem is tudna másként élni: nem is érti, miért kérdezik meg sokan, honnan jött az önkéntesség. Szerinte mindenki szeretne segíteni. Azt, hogy a sors neki ezt lehetővé is tette, áldás, amelyet fogalma sincs, mivel érdemelt ki.

„Nem tudtam feldolgozni, hogy elveszítettem a nővéremet. Ő huszonhat volt, én kettővel kevesebb. Baleset. Az egyik kezemben ott volt egy beutaló egy pszichiátriai kivizsgálásra, a másikban pedig egy vonatjegy az anyaország fővárosába. Az utóbbit választottam. A személyes traumám miatt elmenekültem, pedig korábban kolumnás cikkekben érveltem, és lelkem minden rezdülésével hittem, hogy a szülőföldet soha nem szabad elhagyni. Én elhagytam, de bármikor képes lennék végleg visszamenni” – meséli.

Hiába menekült el, a trauma szorgosan és eredményesen dolgozott benne: bajaival bejárta a magyarországi egészségügy minden bugyrát. A sokadik doki azt mondta, ő sem tudja, mi lehet a megoldás, de kezdjen el futni, hátha jobb lesz. Angéla azt sem tudta, mit jelent az ultrafutás, a neten nézett utána. „Nagyon nehéz volt futni, olyan volt a lábam, mint a beton. Arra gondoltam, ha célt tűzök magam elé, könnyebb lesz. Így jött a jótékonysági futás” – eleveníti fel. Az első alkalommal, 2015-ben ötszáz kilométert futottak öt nap alatt, amivel ötmillió forintot gyűjtöttek össze Böjte Csaba árváinak. Azóta már egy csomó mindenre szerzett pénzt a kilencmilliós kazántól kezdve futó­cipőkön keresztül egészen a kis kápolna befejezéséig. „Potyogtak a könnyeim, amikor megtudtam, abban a ráti kápolnában imádkoznak most Majnek Antallal a békéért az ottani árvaház lakói és nevelői, ahol apukám készítette a stációkat” – jegyzi meg csak úgy, mellékesen.