Tücskökből hangyák

„Már megint tömegek hiszik, hogy a mostani jó évek örökké tartanak. Hát, nem fognak örökké tartani” – írtam egy rövid kommentárban a Mandineren 2020. március 5-én, az egyik utolsó napon a covidjárvány betörése előtt, ami aztán elménket, lelkünket, hétköznapjainkat és hosszú távú terveinket is felforgatta. A rosszabb idők előérzete rég bennem volt, de talán én sem hittem, hogy alig pár napra rá már a hozzánk betörő covid társadalmi hatásairól fogok újabb cikket írni.

Igazi cezúra következett be, szó szerint egyik napról a másikra. Mára megtanultunk úgy-ahogy együtt élni a covid­járvánnyal –kivéve azok, akik áldozatául estek e furcsa kórnak –; de amikor betört Európába, aztán hazánkba, az olyan gyorsan történt, hogy a menetszelét is megéreztük, talán érezzük máig is. Emlékszünk azokra a nyomasztó napokra? Erről szólt az előző két évünk: covid és covid, aztán covid és covid, aztán meg háború: csapásokat kapunk… és aztán megint csapásokat kapunk.

De miről is írtam a békeidők szó szerinti utolsó napjaiban? Feltűnt akkoriban egy gazdasági portál elemzése, amely azt mutatta, hogy 2020 márciusával bezárólag évek óta növekedett a magyarországi háztartási hitelek összege, és a cikket megelőző egy évben 2483 milliárd forintnyi háztartási hitelszerződést kötöttek a bankok, ami a 2008–2009-es válság előtti csúcsnál is 10 százalékkal magasabb. Megszólalt bennem a vészcsengő – és talán azóta is szól. Olyanok voltunk akkoriban mi, magyarok, mintha a tízmillió Bourbon országa lennénk: megint csak nem tanultunk a közelmúltból, saját egyéni és társadalmi próbatételeinkből, és épp kezdtünk megint úgy élni, mintha nem lenne holnap. Holnap persze lett aztán, de valami egészen más holnap, mint amire vártunk.