Visegrád csalódott szerelmesei

Minden bizonnyal a világ egyik legizgalmasabb nemzet­karakterológiai vizsgálatát igényelné annak kiderítése, hogyan létezhet a földön egy olyan nemzet, amely egyforma intenzitással egy időben tud megélni egymással szöges ellentétben álló érzelmeket. Az már nem újdonság, hogy mi, magyarok sírva tudunk vigadni. Annak azonban talán kevesebb figyelmet szenteltünk eddig, hogy a mi nemzetünk volt az is, amely – bár a dualizmus időszaka alatt végig a negyvennyolcas és függetlenségi párti jelszavakat dédelgette a keblén – amikor eljött az ideje, a végsőkig biztosította hűségéről uralkodói családját, a Habsburgokat.

Talán a végesség és gyarlóság bölcs beismerése rejtőzik a látszólag antagonisztikus érzések egyidejű megélése mögött. Talán csak az a kozmikus magány és következményeként a társtalanság bizonytalansága, amelyet csak egy rokontalan és senki által meg nem értett nemzet érezhet Európa közepén. A herderi jóslat, miszerint a szláv és germán népek tengerében szükségképpen asszimilációra ítéltetett a magyarság, immáron kétszáz éve kísérti a felnövekvő nemzedékeket a nemzethalál víziójával. Trianon tragédiája pedig teljessé tette a mások által becsapottnak hitt és elárult nemzet magányát.

Ez lehetett az oka annak is, hogy a rendszerváltozás utáni újrakezdés lendületében mi, magyarok többet láttunk a visegrádi együttműködésben, mint pusztán három – majd Csehszlovákia szétválásával négy – posztkommunista ország gyakorlatias együttműködését. Úgy gondoltuk, hogy a visegrádi négyek visszahoznak nekünk valamit abból a korból, amit szerettünk. Amikor Karlsbadtól Herkulesfürdőig útlevél nélkül utazhattak eleink. Amikor a német volt a lingua franca, s a krakkói és a zágrábi polgár otthon érezte magát Budapesten vagy éppen Bécsben.