Óceániáért mérkőzik Kína és Ausztrália

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban.

Ugyan a Csendes-óceán tőlünk távol esik, a Föld felszínének egyharmadáról van szó: mérete meghaladja az összes szárazföldét együtt. Az, hogy kié lesz Óceánia érdekszférája, a jövő egyik nagy kérdése – az Ausztrália–USA-tandem és Kína egyre fokozódó térségbeli vetélkedése a változó világrend egyik fő játszmája már most is.

Ön szerint kire szavazna Ausztráliában a Kínai Kommunista Párt? Scott Morrison miniszterelnök szerint – aki tizenöt éve elsőként élt túl kormányfőként egy választást – a munkáspárti ellenzék jelöltje „a Kínai Kommunista Párt kiszemeltje ezen a választáson”. Ahogy minden valamirevaló lengyel politikus ellenfele összeoroszozásával kezdi a kampányt, úgy vált Ausztráliában napi gyakorlattá az ellenfél összekínázása – a keleti féltekén terjeszkedő vörös óriás ugyanis egyszerre az ausztrál kormány és az ellenzék Achilles-sarka.

Pedig az idei is csak egy unalmas kampánynak indult, röpködtek is a párhuzamok. A témák ugyanazok lettek volna, mint a most záródó hároméves ciklus előtt – ki mit kezdene a szénbányákkal meg a migránsokkal –, a politikai helyzet pedig a 2007-es kampányhoz hasonlít, amikor az ausztrál szemszögből megdöbbentően hosszú ideig, tizenegy éven át kormányzó John Howard nemzeti–liberális koalícióját egy gazdasági válsághelyzetben váratlanul megverte a baloldal. Most is egy kilenc éve regnáló nemzeti–liberális koalíciónak kér egy viszonylag hosszan regnáló miniszterelnök ismételt felhatalmazást, most is 25 bázispontot emelkedett a választás előtt az alapkamat – igaz, csak 0,35, nem 6,75 százalékra –, és most is válság lesz, ami a politika jól megszokott törvényeinek érvényességi területébe tartozó Ausztráliában a baloldalnak kedvez. Így tehát csak meg kellett volna szorozni a 2007-es választást a 2019-essel, és már meg is kaptuk volna a kiszámítható 2022-es eredményt – csak aztán jött Kína, és beleköpött a levesbe.

Történt ugyanis, hogy Scott Morrison, aki az ausztrál szénbányászat védőszentjeként kitűnő gazdasági adatokat produkált, és rekordalacsony szintre, négy százalék alá szorította az ország munkanélküliségét, külpolitikai fronton elvérzett, és belevezette Ausztráliát független történelmének legnagyobb globális megaláztatásába: az ország észak­keleti partjaitól kevesebb mint kétezer kilométerre található Salamon-szigetek március 30-án védelmi megállapodást kötött Kínával. Ugyan egyelőre mindkét fél hevesen tagadja, hogy a deal következtében Kína katonai bázist építene Ausztrália szomszédjánál, az egészen biztos, hogy kínai katonák és rend­őrök „a társadalmi rend fenntartásában való segédkezésre” már települhetnek oda, és a kínai hadihajók is használhatják a szigetet logisztikai támaszpontként – durván megsértve ezzel a Monroe-doktrína ausztrál verzióját, amelyet Morrison a kampányban így fogalmazott meg: „Bármi történik is ebben a térségben, a csendes-óceáni családunk tagjaitól az első telefonhívás Ausztráliába érkezik, és ez így is marad.”

A Salamon-szigetek annak ellenére engedte be Kínát Ausztrália – és ezáltal az Egyesült Államok – érdekszférájába, hogy Morrison a veszélyt érezve még 2019-ben megígért a kicsi, szegény, 2006-ban és 2021-ben is jelentős zavargások sújtotta szigetországnak 250 millió dollárnyi infrastruktúra-fejlesztést, megfejelve a helyi munkások Ausztráliába csábítására szánt további 2,7 millió dollárral. A hatszázezer lakosú szigetország miniszterelnöke, Manasseh Sogavare azonban még abban az évben visszavonta Tajvan elismerését, és helyette a Kínai Népköztársaságot ismerte el, sőt dicsérő hangon szólt a kínai keresztények helyzetéről. Ausztrália segélyénél meggyőzőbbnek mutatkozott tehát az a temérdek gázolaj és mezőgazdasági eszköz, amit Peking az ország legnagyobb szigetére, Malaitára küldött az elmúlt években, illetve az az óriási stadion a fővárosban, Honiarában, amely a Salamon-szigetek 1978-as függetlenedése óta a legnagyobb egyösszegű segélyből épült meg.