Az olvasás öröméről

Győrffy Ákos írása a Mandiner hetilapban.

Van egy – nem is egy, hanem sok – kiveszőben lévő embertípus. De most csupán egyre koncentráljunk, már csak azért is, mert ennek a típusnak az eltűnése mélyen összefügg a sok más típus eltűnésével. Az olvasó emberről van szó. Nem a telefonja képernyőjén matató, szkrollozó emberről, aki naponta több tucat cikket fut át felületesen, hanem a rendesen, alaposan, figyelmesen olvasó típusról. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy annak is a régimódi, valódi könyvet olvasó fajtájáról. Persze könnyen lehet, hogy nincs igazam, és csak a megszokás beszél belőlem, amikor azt gondolom, hogy „normálisan” csak valódi könyvet lehet olvasni, és a képernyőről olvasás egészen más. Nem tudom, és itt most úgysem tudnám megfejteni ezt a kérdést. A lényeg, hogy nem is olyan rég még létezett az olvasó ember, nem volt ritka jelenség.

Találkozhattunk vele a vonaton, a kocsmában, a strandon, egy park padján, bárhol. Mint minden típusnak, ennek is voltak nagy alakjai. Olyan emberek, akik életformájukká, világnézetükké nemesítették az olvasást. Elég, ha csak Szerb Antalra, Cs. Szabó Lászlóra vagy Márai Sándorra gondolunk, akiket minden különbözőségük ellenére összekötött az olvasás iránti, élethosszig tartó, olthatatlan szenvedélyük. Kissé okoskodó modorban bibliofil típusnak is nevezhetném ezt a kihalás szélén álló tüneményt. A világirodalomból is számos példát lehetne említeni, de maradjunk most egynél, aki nem más, mint a huszadik századi irodalom egyik különös alakja, az argentin Jorge Luis Borges, aki saját bevallása szerint igazából egy könyvtárban nőtt fel. Borges nem egyszerűen író volt, hanem sokkal több annál. Költő is volt, esszéíró, regényíró, irodalomtörténész, egyszóval a művész és a tudós sajátos keveréke. Olyan keveréke, amelyben hol a művész, hol a tudós kapott nagyobb hangsúlyt. Bár ha az esszéit vesszük szemügyre, amelyekből nemrég látott napvilágot egy alapos válogatás A végtelen életrajza címmel, azt látjuk, hogy ezekben az írásokban a művészt és a tudóst nem lehet elválasztani. Az esszé eredetileg francia kifejezés, próbálkozást jelent. A műfaj atyja, Michel de Montaigne vezette be az irodalmi köztudatba. Azokhoz az esszékhez azonban, amelyeket Borges írt, közelebb áll az angol Samuel Johnson értelmezése: „Az agy gondolatainak szabad folyása; egyetlen, nyers mű, s nem szabályszerű, rendezett alkotás.” A szabad folyás Borges esszéinek fő ismérve, kiegészítve azzal, hogy ez a szabad folyás, ez a természetesen áradó szövegóceán soha nem tűnik mesterkéltnek vagy erőltetettnek. A végtelen életrajza már a címében is felmutat valamit ebből. Borges olyan író volt, aki mindenből, a világ minden jelenségéből képes volt irodalmat csinálni. (A kortárs magyar irodalomban talán Tolnai Ottó ilyen.) Műveltsége minden túlzás nélkül lenyűgöző volt, s ennek fényében csak még elkeserítőbb, hogy ez a fajta mély és átfogó műveltség ma már szinte nem is létezik. Borgest olvasva látszik igazán, mit vesztettünk el. A kötet esszéírói munkásságának legjavát tartalmazza.