Magyar gógyi

Nem szeretek autópályán utazni: mindig összeszorul a gyomrom, és rosszra számítok, ami aztán rendre be is igazolódik, mint egy vudielen-fátum. Több oknál fogva.

Először: bizonyos, szociológiailag is mérhető mennyiségű vadállat indexelés nélkül, az én életemet is kockáztatva vág be elém, büntetőfékez, mutogat, ordibál – és ezek bizony sosem külföldiek, hanem az én drága honfi- és nemzettársaim. No de mindenki, akit oktattak már ki, vertek már meg a pályán derék felebarátai, bizonyára elgondolkodott azon, hogy jé, ennek ugyanolyan jogai vannak, mint nekem, és – mégis – szeretnem kéne őt, mert egy vérből valók vagyunk, vagy mi.

Másodszor: mindig lehangoló akció közben látni a híres magyar gógyit. Íme. A hosszú hétvégén elutaztunk kicsit, de hazafelé aggasztóan fogyni kezdett az üzemanyag. Sebaj, gondoltam magamban, itt van ez a hatósági áras benzinke, és végre – életemben először – nem szívom majd a fogam, hogy autópályán kell tankolnom. Nyehehe, hahotáztam örömmel és boldogan, praecox elégedettséggel.

Tudni kell, hogy minden létező benzinkúthoz van hűségkártyám: se szeri, se száma az ingyenkávék ígéretének, dupla pontoknak, hétvégi akcióknak, szülinapi köszöntéseknek levélben és üzenetben, az egyről a kettőre jutás érzeményét kiváltani képes, remek gyűjtögetési lehetőségek felsorolásának. (Persze ha belegondolok, hogy egyetlen rosszul sikerült bevásárlás alatt több pénzt veszít az ember, mint amennyi hűségpontot az elmúlt tíz évben az összes hűségkártyáján gyűjtött, megszédülök – ezért inkább bele se gondolok.) Lényeg: ha létezik ideá­lis célalanya a pontgyűjtögetésnek, én vagyok az: sokszor el is mélázok, vajh miért sajátom ez a „kaparj, kurta, neked is jut” életérzés, de néhány bónuszpontért akkor is simán dupla kávét iszom, pedig azt zenében sem…