Megszólalt a jegybankár: reformok nélkül nincs gyors felzárkózás Szlovákiában

Matus Tibor interjúja a Mandiner hetilapban

***

Hányszor gondolt arra az utóbbi két, hektikus évben, hogy itt az ideje sutba dobni az összes tankönyvi közgazdasági elméletet?
Ne csak két évről beszéljünk, menjünk vissza akár 2009-ig. Azóta már negyedszer vagy ötödször vagyunk olyan válságban, amelyre azt mondták, hogy százévente csak egyszer jön hasonló. Olyan válságokat éltünk meg, amelyek kezelésénél nem lehet kizárólag a tankönyvekre támaszkodni. A kamatkörnyezet már jó pár éve mindenhol nagyon alacsony, amin csak a gazdasági növekedés felgyorsításával lehetne változtatni. Ehhez viszont arra lenne szükség, hogy ne mindent kölcsönből oldjunk meg, hanem strukturális reformokat hajtsunk végre. Ha csak a kölcsönökre támaszkodunk, akkor a kamatok normális szintre való emelkedése után az államadósságok még inkább megugorhatnak.

A mögöttünk lévő háromnegyed év a kilábalásról és az inflációról szólt…
Még mindig arról szól.

Ódor Lajos
1976-ban született Komáromban. A csallóközi Nagykesziből származik, a komáromi Selye János Gimnáziumban, majd a Pozsonyi Comenius Egyetemen tanult. 2018 tavaszán nevezték ki a Szlovák Nemzeti Bank alelnökévé.

És erre jött rá az ukrán válság. Az infláció ellen a környező országok bankjai elkezdtek kamatot emelni, amit Szlovákia az eurózónabeli tagsága miatt nem tudott megtenni.
Most sokat fájhat a fejük a központi banki bankároknak, nemcsak itt a régióban, hanem máshol is, még az Európai Központi Bankban és az amerikai Fedben is. Elég magas az infláció, amit az emberek intenzíven érzékelnek. Jelentős része nem abból fakad, hogy túl sok a pénz a gazdaságban, hanem a kínálati tényezőkből, abból, hogy felment bizonyos termékek világpiaci ára. Az ilyen áremelkedésre, amelyet várhatóan árcsökkenés követ majd, általában nem szoktak reagálni a jegybankok. Nem is tudnának, mert előttük három-négy éves inflációs cél lebeg, és a lépéseik csak egy-másfél éves horizonton igazán hatékonyak. A problémát az jelenti, hogy minden évben valami más kínálati okból nő az infláció, és ha mindez begyűrűzne a várakozásokba vagy a bérekbe, az veszélyesebb következménnyel járna. A dilemma: emeljünk kamatot, és ezzel kivédjük a begyűrűzést, a másodfokú hatásokat, vagy ne emeljünk, hogy ne húzzuk vissza a gazdaság fejlődését. Ez fejtörést okoz, főleg amikor szinte minden fél évben jön valami sokk, ami összekuszálja a világpiaci árakat.

A környező országokban felvitték a kamatokat, leginkább Csehországban, és mégis ott a legmagasabb az infláció. Most Szlovákiában a legalacsonyabb az alapkamat az euró miatt, de az infláció szintje közelít a csehekéhez.
Úgy látom, a csehek nem azzal a céllal emelik a kamatot, hogy hatást gyakoroljanak az inflációra. Nem lehet azt hinni, hogy a kamatemeléstől olcsóbb lesz a benzin. Baj akkor van, ha nem teszünk semmit, és az inflációs várakozások nagyon felmennek, mert így a későbbiekben sokkal nehezebb lesz megfékezni az árak növekedését. Érdemes megnézni a várakozásokat: az eurózónán belül hároméves távlatban még mindig 2 százalékos inflációval számolnak. Ezért azonnali, drámai kamatemelésre nincs szükség.

Vagy esetleg belefutunk egy stagflációba?
A stagfláció benne van a pakliban. Főleg, ha elhúzó­dik az orosz válság.

A járvány kezdetekor azt kérdeztem öntől, hogy mivel lehet jobban válságot kezelni, euróval vagy saját valutával. Azt válaszolta, hogy majd az idő megmutatja. Most már látszik?
Igen, úgy tűnik, hogy ebben az inflációs időben az euró segít Szlovákiának. Kérdés, hogy a saját valutával rendelkező országokban, ahol emelték a kamatokat, vajon a cégek nem kezdenek-e el euróalapú hiteleket felhalmozni. Ezáltal ők is közelebb kerülnek az euróhoz anélkül, hogy arról a tagállamok hivatalosan döntöttek volna. Persze a devizahiteleknek is megvan a maguk veszélye, és nem világos, hogy mi lesz a devizaárfolyamokkal, hiszen a kamatemelések hatására erősödniük kellett volna a régiós valutáknak. Nem így történt, mert mindenki fél a bizonytalanságtól. Így nem lehet számolni azzal, hogy a valuták felértékelődése leviszi az inflációt. A gyenge valuták segítik az exportot, de nem segítenek az infláció elleni küzdelemben.

Hogyan lehet értékelni a szlovák gazdaság járvány alatti teljesítményét? Szlovákia még nem érte el a 2019-es telje­sítmény szintjét.
A járvány kétéves történetének elején inkább pozitív meglepetések voltak, a végén meg inkább negatívak. Amikor beleszaladtunk a járványba, sokkal nagyobb esésekre számítottunk, de az első évet megúsztuk 5 százalékos csökkenéssel. Később viszont jöttek az újabb hullámok, és az ellátási láncok is bedugultak. A kiesések eléggé megviselték az ipart, ezért a válság végén rosszabbul teljesítettünk, mint ahogy vártuk.

Ha összehasonlítjuk a szlovák és a magyar válságkezelést, láthatjuk, hogy utóbbi elsősorban a beruházások támogatását, az új kapacitások bővítését helyezte előtérbe. A Magyar Nemzeti Banknak volt mozgástere jelentős hitelprogramok elindítására, ami jócskán hozzátett a magyar bruttó hazai össztermék növekedéséhez. Szlovákia más utat választott, amely során visszaestek a beruházások.
Válság idején nálunk hagyományos kezelési megoldás, hogy először a beruházásokon igyekszünk spórolni, de ez semmiképpen nem jó. Ennél már csak az rosszabb, hogy még azokat a forrásokat sem költjük el hatékonyan, amelyeket az európai közösség kínál nekünk. Pedig válságok idején a legfontosabb, hogy a beruházások ne essenek vissza. Valamelyest feléledt a remény az új generációs megújulási program kapcsán, de ebből reálisan még nem tudtunk beruházásokra forrást fordítani. Reméljük, hogy az elkövetkező években a megígért jó pár tízmilliárd eurót értelmesen fel tudjuk használni. Ezenkívül a fejlesztések a programban érintett szektorokban – például a zöldenergiában vagy a digi­talizációban – segítenek átállítani a gazdasági modellünket.

A szlovák központi bank különálló hitelprogramot nem tudott volna elindítani?
Attól függ, hogy mit nevezünk hitelprogramnak. Az Európa Központi Bankon keresztül volt egy jelentős kötvényvásárlási program, amely segített az államoknak és a cégeknek megteremteni a szükséges költségvetési forrásokat, viszont olyan speciális program, amely a vállalatoknak nyújtott volna közvetlen segítséget, nem indult. Indirekt módon azonban az Európai Központi Bank segített: jó áron nyújtott a kereskedelmi bankoknak hitelt, amelyekből ők finanszírozhatták a vállalati hitelezést. Ha azt nézzük, hogy mennyire estek vissza a kölcsönök a járvány idején, szinte alig látok válságot. Nem volt hatalmas kiesés sem a vállalatoknál, sem a háztartásoknál. Nagyobb gondnak érzem, hogy a tervezett állami beruházások elmaradtak.

Nemrég a szlovák gazdasági miniszter bírálta a nemzeti bank elnökét, hogy semmit nem tesz az infláció ellen, ő pedig a kormány tehetetlenségét hozta fel. A hatékony gazdaságpolitikához minden bizonnyal szükség lenne az összhangra a jegybank­elnök, a gazdasági és a pénzügyminiszter között.
Ez mindenkor fontos ahhoz, hogy a kormányzati munka hatékony legyen. Kérdés, hogy mennyire lehet ezt elérni hármójuk között egy monetáris unión belül. Mivel a monetáris politikánk központilag van meghatározva, számomra az a lényeges, hogy a megígért reformok megvalósuljanak.

Azonban közbeszól a konfliktus a kormányon belül…
Igen, de ezen a nemzeti bank nem sokat tud változtatni. Próbálunk hatni a kormányra, hogy milyen irányba is kellene elindulni a reformokkal, magam is sokszor részese voltam ilyen tárgyalásoknak, de az eredmények eddig nem igazán jöttek. Azt vártuk, hogy a kormányprogramban lefektetett reformok megvalósulnak. Eltelt a kormányzat első két éve, ez idő alatt lehetett volna valamit tenni, a ciklus második felében már nehezebb ezeket véghez vinni. Úgy érzem, kihagytunk bizonyos helyzeteket, amelyekből gólt lehetett volna szerezni. Amúgy sokszor hangsúlyozom: ha nem lesznek reformok, akkor nem lesz gyorsabb felzárkózás. Mindenképp át kell állni egy másik modellre a gazdasági növekedéshez. Már nem építhetünk az olcsó munkaerőre, olyan szintre értünk, amikor új stratégiára volna szükség.

Térjünk át az ukrán válságra. Mit mond erről a Szlovák Nemzeti Bank varázsgömbje?
Már a vírus okozta válság idején is mondtam, hogy környezetünkben valahogy kezdenek elromlani a varázsgömbök. Ez amiatt is van, mert az egyes piacok nagyon megváltoztak. Az utóbbi húsz évben, ha úgy-ahogy eltaláltuk az olajárak alakulását, nagyjából meg tudtuk mondani, mi lesz az energiával, illetve a gazdasággal. Most teljesen más úton jár az áram, a gáz, valamint a konténerszállítmányozás ára. Jelenleg négy-öt ilyen szegmenst kell nézni, amelyekben az árak három-négyszeresükre ugrottak. Így a varázs­gömbök nem nagyon működnek, és ehhez jött még az ukrajnai háború. Most készítjük az új előrejelzéseinket. Azt látjuk, hogy jelentősen csökken majd az ez évre várt növekedés, de még nem megyünk át mínuszba. Viszont az infláció jóval magasabb lesz, mint vártuk, és lehet, hogy hosszabb ideig is fog tartani, míg enyhülésbe kezd. Nincsenek jó híreink, az Európai Központi Bank az euróövezetben az infláció 2 százalékpontos növekedését és a gazdasági növekedés 1,5 százalékpontos csökkenését várja egy hosszabban tartó háború esetén.

Húzogatjuk az orosz medve bajszát, Szlovákia különösen vehemensen, pedig az ország igencsak függ az orosz gáztól. Számolnak olyan vészforgatókönyvvel, amely szerint leáll az orosz energiaexport?
Természetesen számolunk, de nem ezt tartjuk a legvalószínűbbnek. Az Európai Központi Bank is készített egy forgatókönyvet, amely szerint ha kiesne a szükséges gázmennyiség tíz százaléka, és nem lenne szolidaritás az euróövezeti tagállamok között, az Szlovákia gazdaságának 1,6 százalékpontos visszaesését jelentené. Ha nagyobb volna a kiesés, akkor a visszaesés is súlyosabb lenne. Persze keresni kellene az alternatív megoldásokat, mint amilyen a cseppfolyós gáz, ott viszont nincs akkora kapacitás. 
A kisebbik baj, hogy jóval drágább, a nagyobbik, hogy nincs. Ez a vita lecsapódik az országon belül is. Politikailag jó volna függetlenedni az orosz energiahordozóktól, de mások a rövid távú gazdasági realitások.

Szlovákia gazdaságában jelentős tényező az autóipar, amelynél hasonló gondok lehetnek, hiszen szintén ki van téve az ukrán, illetve orosz alkatrészeknek, nyersanyagoknak.

Az autóipart nem látom annyira kitettnek, bár az ellátóláncok egy-egy apró eleme is gondot okozhat. A nyersanyagok már nagyobb gondot jelentenek, de talán lehet találni alternatívákat. Leginkább az élelmiszerárak esetében látunk kockázatokat, mert Oroszország és Ukrajna is jelentős gabona- és napraforgó-exportőr.

Mekkora a veszélye annak, hogy újra kettéosztódik a világ, és új hidegháborús vasfüggöny gördül le, csak épp a másik oldalon lesz a nyersanyag? Hasonlóan a pénzügyi szankciók is visszaüthetnek, megszüntetve a dollár hegemóniáját.
Még valamennyire emlékszem azokra az időkre, amikor így volt. A konfliktus kezdetekor is az volt az első gondolatom, hogy valószínűleg kicsit átírjuk a történelem menetét. Sok minden függ Kínától, hogy ő hogyan lép a konfliktusba. Pekingnek érdeke, hogy az áruit exportálni tudja Amerikába és Európába, ezért nem hiszem, hogy kettészakadna a világ, de könnyen jöhet egy jelentősebb deglobalizáció. Megvastagodhatnak a határok, és egy-két állammal csökkenhet a kereskedelmi forgalom, nem csak az energiahordozók piacán.

Egyelőre úgy néz ki, Európa olyan szerepbe került, hogy az itt élők is keményen meg fogják fizetni a konfliktus árát.
Pozitívum, hogy Európa egységesnek tűnik ebben a konfliktusban. Sok volt eddig a széthúzás a tagállamok között, de most mintha összezárták volna a soraikat. Lehet, hogy ez mélyíteni fogja az együttműködést más területeken is, mint a közös piac – gondolok itt a közös védelmi stratégiára. Felmerült a megújítási program mechanizmusához hasonló közös kölcsön felvétele is a védelmi képességek megújítására, amit az egyes államok egyelőre fontolóra vettek, hiszen ez egyben nagyobb befizetést is feltételezne. Lengyelország egyértelműen hajlandó lenne emelni a befizetéseit, ám mivel az ilyen hitelfelvétel elhúzódhat jó pár évig, valószínűbbnek tartom, hogy az egyes tagországok a saját költségvetésükből próbálják majd fejleszteni a védelmi képességeket.

Nyitóképen: Pozsony látképe. Fotó: Shutterstock