Így néz ki az elnökválasztási este menetrendje Amerikában, mutatjuk, mikor érdemes figyelni!
Nehéz megmondani, mikor lesz eredményhirdetés az amerikai elnökválasztás után, de összeszedtük, amivel kalkulálni lehet!
Az ellenzéki erők és megmondóembereik ugyanabba a hibába esnek, mint tizenkét éve folyamatosan: saját sérelmük körül forognak, amiért mindig mást és a körülményeket hibáztatják. Így azt sem láthatják, hogy a jobboldal sikerének kulcsa az elvégzett munka és a közösség.
A negyedik egymást követő kétharmad és több mint 3 millió szavazat az egyik, a négy évvel korábbinál közel 800 ezerrel kevesebb szavazat a másik oldalon. Lehetett hallani az RTL-ből, hogy küszöbön az ellenzéki kétharmad, a 444 megírta, hogy Orbán Viktor most már tényleg megbukik, Kéri László pedig elmondta, a Fidesz rettegett a vereségtől. Aztán jött április 3. éjszakája, és mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy mindez köszönőviszonyban sincs a valósággal. Olyan szürreálisan nagy a kontraszt az ellenzéki média és a valóság között, hogy teljesen érthetők a vereség feldolgozásának hétköznapi nehézségei. Az ellenzéki politikusok egymást hibáztató, hátba szúró reakciói amellett, hogy tragikomikusak, arra legalább jók, hogy mindezt látva maradék szavazótáboruk is megkönnyebbülten sóhajthat fel: „De jó, hogy nem ők nyertek!” A kormányoldal is hátradőlhet, mert pontosan ugyanazokat a hibákat követi el az ellenzék, amelyek 2010 óta a legfőbb akadályai annak, hogy eredményesen politizáljon.
Sokan sokat írtak már arról, miért veszíthetett ekkorát az ellenzék. Nyilván nem segítette a miniszterelnök-jelölt személye, a múlt terhes öröksége – Gyurcsány Ferenc szerepe, a Jobbik szélsőjobboldali múltja –, sőt olyan sem volt még, hogy az ellenzék a kormány legjobb intézkedéseivel plakátolta tele az országot. De a politikai stratégiákon és hibákon túl van itt még más is, ami segíthet megérteni az összefogás csúfos bukását.
Kezdjük mindjárt az ellenzéki térfél politikai elitjének lelkiállapotával. A 2010-es vereség óta úgy viselkednek, mint az egyszeri sértődött ember, akinek saját sérelme vált élete központi elemévé, és nem tud kilépni annak bűvköréből – s azért persze csak mások hibásak. Csak azt nem veszi észre, hogy éppen ez a magatartás a gátja a továbblépésének. Immár tizenkét éve halljuk azt, hogy autoriter rendszer épül, a választási rendszer úgy lett megalkotva, hogy lejt a pálya a Fidesznek stb. Ugyanezeket hallani most is. S ez az egy évtizede gerjesztett és épített tömegpszichózisból adódó frusztráltság az, ami a baloldali propaganda buzgó közvetítésével átterjedt a baloldali elitre. Ez a lelkiállapot olyan tudathasadásos javaslatok forrása, mint a feles parlamenti többséggel való alkotmányozás, és ebből fakad az is, hogy egy „katolikus teológus” arra buzdít, hogy a hívek ne járjanak misére. És a legabszurdabb: mi a sérelem alapja? A tény, hogy az 1,8 millió baloldali szavazat a magyar választási rendszerben sem ér többet 3 millió jobboldali szavazatnál. Arról ne is beszéljünk, hogy számtalan nemzetközi megfigyelő is megerősítette, a választás demokratikus volt.
Hogy az ellenzék továbbra is a saját sérelme körül forog, jó hír a kormányoldalnak hatalmi szempontból. Ellenben van egy súlyos mellékhatása. A választás estéjén több videó tanúsága szerint az ellenzéki szavazók kilátástalannak látják helyzetüket. S ez a gerjesztett önpszichózis legszomorúbb következménye. Olyan sikeresen sulykolták honfitársainkba, hogy Magyarországon minden rossz, hogy ezt sok ezren tényleg elhitték, és azt gondolják: ha a jobboldal marad kormányon, akkor törvényszerűen minden még rosszabb lesz. Nincs olyan, hogy egy országban minden jó legyen, pláne világválság és háború idején. De semmi nem indokolja azt a pszichotikus rossz érzést, amit az ellenzéki média gerjeszt – utóbbi a legnagyobb szolgálatot akkor tenné, ha felhagyna a gyakorlattal, és helyette a tárgyilagos kritikának adna teret.
De más is hiányzott az ellenzéki oldalon, ami megvolt a jobboldalon, és ami a kormánypártok sikerének talán két legfontosabb titka: a munka és a közösség. A választás éjszakáján, az eredmények ismeretében egy Fidesszel nem szimpatizáló, de a politikai történéseket józanul szemlélő ismerősöm írta nekem, hogy a kormánypártok győzelmén „látszik a beletett munka”. És igen, annyi bizonyosan elmondható, hogy a jobboldal megdolgozott a győzelemért. A politikán, lévén az emberekről szól maga is, lépten-nyomon tetten érhetők az életből vett tapasztalatok. Ilyen az is, amikor irigykedve nézik valakinek a sikerét, de senki nem azt látja meg benne, hogy mennyi munka és áldozat eredménye. A kormánypártok esetében vezető politikusok, jelöltek, helyi szervezetek tagjai, önkéntesek, véleményformálók dolgoztak keményen és fegyelmezetten, és talán nem túl patetikus leírni: elhivatottan nap nap után a kampányban. Az ellenzéki térfélen ezzel szemben már abban is lehetett kételkedni, hogy egyáltalán mindenki a győzelemért, a közös sikerért dolgozik. Az pedig dermesztő, hogy ilyen kétségei magának a közös miniszterelnök-jelöltnek is voltak. A jobboldal esetében fel se merül, hogy lenne bárki, aki ne éjt nappallá téve dolgozzon a közös célért, a választási győzelemért. Még messzebbre visz a kérdés: az ellenzéki összefogás mögött állókat egyáltalán mi motiválta volna a közös munkára? Amíg a jobboldalt összefogja a nemzet ügyének előrevitele mint közös cél, addig a baloldalon maximum az O1G maradt mint közös elvi nevező, vagy a minden különösebb intellektuális erőfeszítés nélkül, kritikátlanul átvett nyugati minták megvalósítása. Ezeknek érthetően nincs emberfeletti munkára serkentő, lelkesítő erejük.