Egy történelmi választás pár tanulsága

A negyedik egymást követő kétharmad és több mint 3 millió szavazat az egyik, a négy évvel korábbinál közel 800 ezerrel kevesebb szavazat a másik oldalon. Lehetett hallani az RTL-ből, hogy küszöbön az ellenzéki kétharmad, a 444 megírta, hogy Orbán Viktor most már tényleg megbukik, Kéri László pedig elmondta, a Fidesz rettegett a vereségtől. Aztán jött április 3. éjszakája, és mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy mindez köszönőviszonyban sincs a valósággal. Olyan szürreálisan nagy a kontraszt az ellenzéki média és a valóság között, hogy teljesen érthetők a vereség feldolgozásának hétköznapi nehézségei. Az ellenzéki politikusok egymást hibáztató, hátba szúró reakciói amellett, hogy tragikomikusak, arra legalább jók, hogy mindezt látva maradék szavazótáboruk is megkönnyebbülten sóhajthat fel: „De jó, hogy nem ők nyertek!” A kormányoldal is hátradőlhet, mert pontosan ugyanazokat a hibákat követi el az ellenzék, amelyek 2010 óta a legfőbb akadályai annak, hogy eredményesen politizáljon.

Sokan sokat írtak már arról, miért veszíthetett ekkorát az ellenzék. Nyilván nem segítette a miniszterelnök-jelölt személye, a múlt terhes öröksége – Gyurcsány Ferenc szerepe, a Jobbik szélsőjobboldali múltja –, sőt olyan sem volt még, hogy az ellenzék a kormány legjobb intézkedéseivel plakátolta tele az országot. De a politikai stratégiákon és hibákon túl van itt még más is, ami segíthet megérteni az összefogás csúfos bukását.

Kezdjük mindjárt az ellenzéki térfél politikai elitjének lelkiállapotával. A 2010-es vereség óta úgy viselkednek, mint az egyszeri sértődött ember, akinek saját sérelme vált élete központi elemévé, és nem tud kilépni annak bűvköréből – s azért persze csak mások hibásak. Csak azt nem veszi észre, hogy éppen ez a magatartás a gátja a továbblépésének. Immár tizenkét éve halljuk azt, hogy autoriter rendszer épül, a választási rendszer úgy lett megalkotva, hogy lejt a pálya a Fidesznek stb. Ugyanezeket hallani most is. S ez az egy évtizede gerjesztett és épített tömegpszichózisból adódó frusztráltság az, ami a baloldali propaganda buzgó közvetítésével átterjedt a baloldali elitre. Ez a lelkiállapot olyan tudathasadásos javaslatok forrása, mint a feles parlamenti többséggel való alkotmányozás, és ebből fakad az is, hogy egy „katolikus teológus” arra buzdít, hogy a hívek ne járjanak misére. És a legabszurdabb: mi a sérelem alapja? A tény, hogy az 1,8 millió baloldali szavazat a magyar választási rendszerben sem ér többet 3 millió jobboldali szavazatnál. Arról ne is beszéljünk, hogy számtalan nemzetközi megfigyelő is megerősítette, a választás demokratikus volt.

Hogy az ellenzék továbbra is a saját sérelme körül forog, jó hír a kormányoldalnak hatalmi szempontból. Ellenben van egy súlyos mellékhatása. A választás estéjén több videó tanúsága szerint az ellenzéki szavazók kilátástalannak látják helyzetüket. S ez a gerjesztett önpszichózis legszomorúbb következménye. Olyan sikeresen sulykolták honfitársainkba, hogy Magyarországon minden rossz, hogy ezt sok ezren tényleg elhitték, és azt gondolják: ha a jobboldal marad kormányon, akkor törvényszerűen minden még rosszabb lesz. Nincs olyan, hogy egy országban minden jó legyen, pláne világválság és háború idején. De semmi nem indokolja azt a pszichotikus rossz érzést, amit az ellenzéki média gerjeszt – utóbbi a legnagyobb szolgálatot akkor tenné, ha felhagyna a gyakorlattal, és helyette a tárgyilagos kritikának adna teret.

De más is hiányzott az ellenzéki oldalon, ami megvolt a jobboldalon, és ami a kormánypártok sikerének talán két legfontosabb titka: a munka és a közösség. A választás éjszakáján, az eredmények ismeretében egy Fidesszel nem szimpatizáló, de a politikai történéseket józanul szemlélő ismerősöm írta nekem, hogy a kormánypártok győzelmén „látszik a beletett munka”. És igen, annyi bizonyosan elmondható, hogy a jobboldal megdolgozott a győzelemért. A politikán, lévén az emberekről szól maga is, lépten-nyomon tetten érhetők az életből vett tapasztalatok. Ilyen az is, amikor irigykedve nézik valakinek a sikerét, de senki nem azt látja meg benne, hogy mennyi munka és áldozat eredménye. A kormánypártok esetében vezető politikusok, jelöltek, helyi szervezetek tagjai, önkéntesek, véleményformálók dolgoztak keményen és fegyelmezetten, és talán nem túl patetikus leírni: elhivatottan nap nap után a kampányban. Az ellenzéki térfélen ezzel szemben már abban is lehetett kételkedni, hogy egyáltalán mindenki a győzelemért, a közös sikerért dolgozik. Az pedig dermesztő, hogy ilyen kétségei magának a közös miniszterelnök-jelöltnek is voltak. A jobboldal esetében fel se merül, hogy lenne bárki, aki ne éjt nappallá téve dolgozzon a közös célért, a választási győzelemért. Még messzebbre visz a kérdés: az ellenzéki összefogás mögött állókat egyáltalán mi motiválta volna a közös munkára? Amíg a jobboldalt összefogja a nemzet ügyének előrevitele mint közös cél, addig a baloldalon maximum az O1G maradt mint közös elvi nevező, vagy a minden különösebb intellektuális erőfeszítés nélkül, kritikátlanul átvett nyugati minták megvalósítása. Ezeknek érthetően nincs emberfeletti munkára serkentő, lelkesítő erejük.