Nagymamám, a menekült

Összepakolták a holmit, felültek egy szekérre, és Erdélyben hagytak mindent. Nagymamáméknak vasgyáruk és bányájuk volt, rengeteg erdejük, hatalmas házuk. Gazdagok voltak, és köztiszteletben álltak. Sőt, Liptay Ferenc ükapám majdnem aradi vértanú lett, mert honvédő hadsereget szervezett. Halálra ítélték, de aztán várfogságra módosították a verdiktet. A falu kérte, hogy engedjék ki, mert nem működik a gyár és a bánya, a császár pedig kiengedte. Aztán az ükapám újra járt a császári fogadásokra.

Nagyanyám, Lántzky Aranka gyönyörű lány volt: hullámos, szőke haja, kedvessége, okossága mindenkit elbűvölt. Kolozsvárra járt bálokba, francia és német nevelőnője volt. Aztán jött a háború, és felültek egy szekérre. Dédapám menekülés közben megbetegedett, és Budapesten, a megérkezésük után meghalt. Az özvegy dédmama öt gyerekkel, harmincöt évesen kezdhetett mindent elölről Szolnokon.„A borzalmas világháború lelki megpróbáltatásaitól és nélkülözéseitől mentesek maradtunk. Mentesek az Úr 1916-os esztendejének egy gyönyörű augusztusi napjáig, amikor én, az elkényeztetett, soha semmit nem nélkülöző boldog asszonya szinte minden átmenet nélkül sodródtam bele az idők viharába” – írta dédmamám a visszaemlékezésében.

Nem tudom, kinél laktak, hogyan kezdtek el dolgozni, erről nem mesélt a nagymamám. Viszont tudtam mindent Erdélyről, a borvizekről, az erdőkről, a bálokról, a csodálatos világról, ami akkor nekem már szép mese volt. Később elmentem megnézni, a templommal szemben két sír van: az ükszüleimé. A bányát, a gyárat végül a dédmama eladta. A gyár már bezárt, a bánya is. A ház… nem tudom már, melyik volt az övék. Végül a kárpótlásban sem kaptunk vissza semmit. Erdőket ajánlgattak, talán milliárdos értéke lenne annak is ma, valami álrokon megszerezte, mi pedig valahogy elrontottuk a visszaigénylést. Sok helyen kiirtották a fatolvajok. Ahogy a vasas vizet kortyolgattam, elképzeltem, hogy itt rohangált a gyönyörű, dús fűben a nagymamám.