A vidéket preferáló, az agráriumot a középpontba helyező fejlesztéspolitikai fordulat a jobboldalnak politikai felelőssége, az országnak pedig gazdasági, társadalmi érdeke.
Nem minden vidékfejlesztés agrárfejlesztés, de minden agrárberuházás vidékfejlesztés is. Ezt az összefüggést a nagyvárosokon kívül élőknek aligha kell magyarázni. A vidéki munkaerőpiac túlnyomó része ma is a tágan értelmezett mezőgazdasághoz – a földműveléstől a feldolgozóiparon át a helyi turizmusig terjedő agrárgazdasághoz – kapcsolódik.
Az ágazat fejlesztési kényszere a közelmúltban a nemzeti szuverenitás kérdésével összefüggésben került a politika napirendjére. A pandémia ugyanis megmutatta, hogy a nemzeti önellátó képesség milyen fontos még a globalizált gazdaság, illetve az európai közös piac keretei között is.
A nemzetállamok Európája akkor lehet erős, ha az egyes tagállamok fontos területeken szerzik vissza és erősítik meg szuverenitásukat. A szuverenitás e „kritikus tömegébe” pedig már nem csak az energiapiac fölötti kontroll, a bankrendszer meghatározó részének nemzeti kézben tartása tartozik bele, vagy épp annak a sorskérdésnek az eldöntése, hogy tömeges migrációval vagy családtámogatások rendszerével akarjuk kezelni a demográfiai kihívásokat. Hanem a nemzeti önellátás is. Az tehát, hogy a magyar állam újra képes legyen jó minőségű és egészséges élelmiszerrel önállóan ellátni minden polgárát.
Az agrárium – azon keresztül a magyar vidék – fejlesztése mellett további érvek is szólnak. Trianon óta minden magyar kormány szembesült a „Budapest-ország” működésmód kísértésével, és bizony csak kevés tudott ellenállni neki. Az elmúlt száz évben a fejlesztési források aránytalan része összpontosult a fővárosban. Nálunk valóban minden út Rómába, vagyis Budapestre és azon keresztül vezetett: az infrastruktúránk éppúgy vízfejű, mint a gazdaságunk és az államigazgatásunk vagy épp a politikai elitünk.
A baloldal fetisizált érve, miszerint az ország GDP-jének tekintélyes része Nagy-Budapesten termelődik, inkább tünet, amely a változtatás szükségességére figyelmeztet, semmint érv amellett, hogy a sok évtizedes fejlesztéspolitikai „hagyományok” változatlanul maradjanak. A baloldal minden keretezési kísérlete ellenére aki ma vidékpárti fejlesztéspolitikát sürget, az nem a nagyvárosoknak üzen hadat, csupán a vidék hátrányos megkülönböztetésének. Az nem felborítani akarja a fejlesztéspolitikai egyensúlyt, hanem megteremteni végre.
Nem elég hatékonyan fektetünk be a jövőnkbe, ha a következő évtized – pontosabban az új uniós költségvetési ciklus által meghatározott időszak – többletforrásaiból (!) nem szánunk arányaiban többet a magyar vidék fölzárkóztatására, mint Budapest-ország támogatására.
A nemzetgazdaság növekedésének tartaléka a magyar vidékben van. Különösen azokban a térségekben, ahol a rendszerváltozás óta megtörhetetlennek tűnnek a munkanélküliség és az elnéptelenedés párhuzamos, egymást erősítő folyamatai.
A vidékpárti fejlesztéspolitika egyúttal hatékony integrációs politika is. Az érintett térségekben felülreprezentált cigányság tagjai különösen nagy arányban részesülnek azokból a hátrányokból, amelyeket a nagyvárosnehéz fejlesztéspolitika elmúlt egy évszázada okozott a vidéki Magyarországnak.
Nemcsak európai, hanem magyar kohéziós politikára is szükség van tehát. Olyan fejlesztési tervre, amely képes fölzárkóztatni a vidéket az ország legfejlettebb településeihez. De mit jelent ez a fölzárkóztatás? Mi az elérendő cél? Röviden az, hogy jó legyen vidéken élni. Hosszabban: a polgári Magyarország megteremtése a nagyvárosokon kívül, a kistelepüléseken is.
Ha ugyanis a polgári Magyarországot nem csupán politikai terméknek tekintjük, hanem lelkesítő közös víziónak, egy minden magyar ember által a lakóhelyén elérhető jognak és életlehetőségnek, akkor helyben, az ország minden járásában – régi kifejezéssel élve, minden magyartól legföljebb harmincpercnyi járásra – biztosítanunk kell azt, ami a polgári életminőség megteremtéséhez és megtartásához szükséges. Tisztességes megélhetést kínáló munkalehetőséget. A közoktatásnak a fiatal családok helyben maradásához szükséges szintjét, bölcsődei és óvodai ellátást, nemcsak alsó, hanem felső tagozatos járási iskolát is. Alapszintű egészségügyi ellátást, háziorvosi praxisközösséget, sürgősségi és krónikusbeteg-szállítást. Rekreációs lehetőséget, művelődési házat, könyvtárat, sportcsarnokot, focipályát és (tan)uszodát. A vonzó és/vagy nélkülözhetetlen szolgáltatásokat „közelebb hozó” infrastruktúrát és közlekedési megoldásokat, útépítést, szárnyvonalbezárások helyett pedig vasútfejlesztést. (A választókerületemben ennek „pilotprojektje” a Szegedet és Hódmezővásárhelyt, illetve a két város vonzáskörzetét összekötő, a térséget hatékonyabban integráló tram-train-beruházás.)
A vidéket preferáló fejlesztéspolitikának a kedvezményezett térségek határain túlmutató előnyei is vannak. Ennek nemzetgazdasági vonatkozásaira már utaltam a növekedési tartalék említésekor, s idetartozik a magyar gazdaság diverzifikációja is.
A magyar GDP ma mind földrajzi, mind iparági szempontból szűkebben termelődik annál, mint ahogy az ország érdekei diktálnák. Túlságosan Budapestre, illetve néhány nagyváros térségére, valamint meghatározóan csupán két szektorra, az autóiparra és – újabban – a hadiiparra összpontosul a gazdaságunk. Pedig Magyarországnak van egy olyan iparága, amelyben az adottságait és a hagyományait tekintve is versenyképes lehetne az európai, különösen pedig a közép-európai gazdasági versenyben. Ez az iparág a tágan értelmezett mező- és élelmiszergazdaság.
Ennek történelmi léptékű – a hazai, az uniós és a piaci forrásokkal együtt mintegy 9000 milliárd forintból megvalósuló – fejlesztése gazdaságilag erősebbé, társadalmi szempontból polgárosultabbá és jobban integrálttá, a biztonságos hazai élelmiszer révén egészségesebbé, a korszerűbb víz- és földgazdálkodás révén pedig zöldebbé és fenntarthatóbban fejlődővé tenné Magyarországot.
A fejlesztéspolitikai fordulat végrehajtására, tehát a felzárkózásra a következő évtized kínálja a magyar történelem eddigi legnagyobb lehetőségét. A tavaszi döntésünkön múlik, hogy élünk-e vele.
A szerző a mezőhegyesi Nemzeti Ménesbirtok állami feladatainak koordinálásáért felelős kormánybiztos.
***
Április első vasárnapján újabb négy évre határozzuk meg az ország sorsát, hazánk minden magyar állampolgára eldöntheti milyen irányba tartson közös utunk.
Az elmúlt 30 évben nem foglalkoztatta a politika? Esetleg még nincs is személyes tapasztalata a rendszerváltás utáni időszakból? Vagy csupán szeretné hazánk jelenlegi helyzetét reálisan látni, mielőtt döntést hozna saját és gyermeke jövőjéről? A Mandiner Választási Különszáma erre kínál lehetőséget!
A Mandiner Választási Különszámát ezekben az üzletekben vásárolhatja meg!
Nyitóképen: A Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt. robotizált szarvasmarhatelepe. Fotó: MTI / Rosta Tibor
A közlekedésről sugallt kép sokkal rosszabb annál, mint ami a valóság – állítja Lázár János építési és közlekedési miniszter. Hódmezővásárhely egykori polgármesterét a lakáshelyzetről, a MÁV reformjáról és a Fidesz esélyeiről kérdeztük, s a Vitézy Dáviddal való csörtéjéről is ejtettünk pár szót.
Az elnyert összeget felújításra, például tetőfelújításra, külső festésre, illetve a kiírás szerinti munkálatok elvégzésére költhetik el a családok.
A miniszter állítja: nem Magyar Péter hozta el a csodát, hanem ők követtek el egy hibát.
Mi lesz a következő?
Mikor szűnnek meg a késések a MÁV-nál? Mi lesz a fővárosi örökségvédelemmel? Milyen állapotban van a jobboldal? Ezekről is beszéltünk Lázár János építésügyi és közlekedési miniszterrel.
Az Építési és Közlekedési Minisztérium vezetője úgy fogalmazott, a salgótarjániaknak megérte a Fideszre szavazniuk.
A legjobb politikai barométer a világban a román politika mozgása: ahová áll, ott mindenképpen fordulat várható.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
