Don Matteo

Arra ébredtem, hogy alszom. Kicsit zavaros a kép, de lassan tisztul. Álommá szelídül talán. Egy átmeneti állapot kissé ingatag határán megy a kötéltánc. Bot nélkül egyensúlyozom, ugrik be hirtelen. Nem is kötél ez, inkább drót, valami sodronyféle két ház között kifeszítve, rajta száradó ruhák a szélben. Alattam emberek sétálnak, az utca szűk, alig valamivel szélesebb egy sikátornál. Délután van, odakint harmadik napja süvít a szél, ronda hangja van, mint egy éhes farkasnak, felkap ezt-azt a kertben és az udvaron, odébb viszi, aztán megsajnálja, leteszi. Elaludhattam a tévé előtt, a Don Matteo egyik epizódján. A Don Matteo egy olasz sorozat, alighanem csak a Montalbano felügyelőből készült több évfolyam és epizód a Rainál. A Rai az olasz állami televízió. Úgy mondom itt ezeket, mint egy archívum munkatársa, egy túlélő, ismeretterjesztő jelleggel és szándékkal egy új, eddig még soha nem látott világban, a régiről magyarázva a villanás után született néhány rongyos, ám felettébb érdeklődő gyereknek, valahol Olaszországban, az európai kultúra egyik bölcsőjében és letéteményesében, egy romos templomban, kiégett, füstös freskók és szerteszét heverő márványdarabok között, lustán, lazán és napszemüvegben egy kettévált piétának támaszkodva. Holott a szobámban vagyok, ez kétségtelen, a fejem fölött tető, még egy egér is kaparászik a födémben. Valamivel magasabban vadászgépek raja húz kelet felé. Tompa és nyomasztó lidércnyomás. Szóval, a Don Matteo az állandóságot és a nyugalmat sugározza a téboly felé araszoló, majd szökdécselő világban, valami olyan különös módon, amivel az alkotók sem számoltak, alighanem akaratukon kívül történt mindez, így alakult történelmileg, a történelem vége felé. Annyira kúl és kedves egyszerre, amennyire csak egy úgy egyébként véráztatta sorozat lehet. Merthogy alapvetően és eredendően krimi, amelyben gyilkosok, gyújtogatók és zsarolók mászkálnak ki-be, félig nyitva hagyott ajtókon és évszázados, tükörsima és ezért csúszásveszélyes köveken. Egy pap nyomoz utánuk, kedvtelésből szinte, a teljes idegösszeomlás szélére sodorva a hivatalos szerveket, akik néha olyanok, mintha egyszerre látna hozzá a munkához az összes Marx testvér.

Ebben sincs semmi különös. Chesterton megálmod­ta Brown atyát, Don Matteo pedig követte elődjét a misztikus fikciók birodalmában. Rai Fiction. Később Don Matteóból brand lett, és különféle klónjai támadtak szerte a világon, tisztára mint a halhatatlan Rex felügyelőnek. Megszületett az amerikai, a lengyel és az orosz Don Matteo, utóbbi ortodox változatban, más és más néven, természetesen a helyi sajátosságok figyelembevételével. De azért az olasz az igazi. Ita­lians do it better, ahogy Madonna pólóján olvashattuk fénykorában. Persze hogy jobban csinálják, naná. Nem véletlen, hogy örökös helyben utazásaim és álmaim terepe Olaszország. Most is itt vagyok, fenn azon a sodronyon, Gubbióban. Ha még feljebb mennék, fel a templom tornyába, lehet hogy ellátnék egészen Spoletóig, Perugiáig, Assisiig. Onnan mennék aztán gyalog Rómáig, egyenest a pápához, törné a lábamat a bakancs, mert öregszem, gyorsabban, mint szeretném. Ezért, no meg a fáradtság miatt is, lassan mennék. De most itt vagyok még, fenn ezen a dróton, alattam elsuhan egy biciklista. Don Matteo az, felismerem a svájcisapkája villámhárítójáról, bár még sohasem láttam ebből a nézőpontból. Don Matteo az epizódok végén többnyire (na jó, minden esetben) mond valami közhelyeset, vigasztalván ezzel a bűnösöket és a nézőket egyaránt. Ám ugyanebben a pillanatban a közhely vélt és valós igazságtartalma egyszerre válik világossá és vigasszá. Semmi nincs túlbonyolítva, sem a színészi eszköztár, sem a dramaturgia. Egyszerű lesz minden, mint egy nagy tál spagetti olívaolajjal és fokhagymával néhány üveg bor kíséretében egy hosszú asztalon, amitől lassan távolodik a kamera, fel a magasba. Egy tisztességesen működő digitális világban Don Matteót már minimum boldoggá avatták volna.