Kibékülne az újraválasztott Trumppal Zuckerberg: még a pénztárcáját is kinyitotta
„Nagylelkű” ajánlatot tett a Meta-vezér.
Rögeszmés mániákusok, küldetéses ngó-k és fontosságukat kereső hivatalnokok győzték meg a Nyugat közvéleményét, hogy a gyermekvállalás árt a bolygónak. Érvelésük alapja évtizedek óta egy 1968-as tanulmány, amelyről ma már tudjuk, hogy súlyos tévedés. Van-e visszaút?
A konformista világkép egyik meghatározó sarokköve, a túlnépesedő ember mítosza egyre inkább a tények és trendek ostroma alatt áll. Ezeken a hasábokon is recenzáltam Darrell Bricker és John Ibbitson kanadai szerzőpáros Az üres bolygó című elemzését, mely bemutatja, hogy hamarosan nem túl sokan, hanem túl kevesen leszünk a Homo sapiens fennmaradásához, miután „három évtized múlva a globális népesség csökkenni kezd, és a hanyatlás soha nem ér majd véget”. A ma ismert dinamikák alapján ugyanis „a globális népesség 9 milliárd körül tetőzik valamikor 2040 és 2060 között”, így „az évszázad végére jó eséllyel visszatérünk majd ahhoz a számhoz, ahol most vagyunk”.
A civilizációt, sőt az egész bolygót pusztulásba taszító népességrobbanás elmélete természetesen nem új, Thomas Malthus már 1798-ban arról értekezett, hogy a gazdasági és kulturális stabilitást az elszabaduló termékenység döntheti romba. Annak azonban, hogy a 21. század elejére az Y és a Z generáció fiatal felnőttjeinek egész légiója vallja öntudatosan, miszerint a gyermekvállalás erkölcsileg megkérdőjelezhető, valójában egy huszadik századi könyv az eredője.