Az 1990-es választás rendszerváltás-értékű volt, azóta demokráciában élünk. Ma Magyarországon nincs diktatúra; választásra készülünk, amelyen le lehet váltani a kormányt. Ám az előítéleteink és az indulataink most is itt vannak velünk.
1989 kora őszi napján Mészöly Miklóshoz igyekeztem a Guyon közbe. A taxis nem tudta pontosan, merre keresse a Pasaréthez közeli kis utcát, elmagyaráztam neki. Felismert, felhevülten szidta a szocializmust. A családja kárvallottja a rendszernek, elege van ebből a csaló, hazug világból. Az utcanevek sürgős megváltoztatását is helyesli. „Hová is megyünk?” – kérdezte hirtelen. „Menjen a Gábor Áron utcán, aztán…” – mondtam, de közbevágott. „Na, Gábor Áron, az is egy rohadt kommunista volt!” – fortyant fel.
A legemlékezetesebb hagyaték. Surányi György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Horn Gyula miniszterelnök és Bokros Lajos pénzügyminiszter sajtótájékoztatón ismerteti a Bokros-csomagként elhíresült rendkívüli döntéseket 1995. március 12-én. Fotó: MTI / T. Asztalos Zoltán
Indulat most is sokakat vezérel, és a tények sem zavarják meg gyakorta a meggyőződéseket. De – először is – más volt a helyzet a rendszerváltáskor, mint az elmúlt évtizedekben. A rendszerváltás egy valódi diktatúrát váltott le. Egy olyan államot, ahol az állampárton kívül nem létezett politikai erő, ahol büntetés járt a véleményért, a szóért, a szervezetalakításért, az újságkiadásért. Ahol az iskolai tananyag hazugságokra épült, ahol megszállók nyelvét kellett tanulni, ahol a saját határaink közé zártak minket rabként, ahol még a halottainkról sem emlékezhettünk meg tisztességgel. A Kádár-rendszer a súlyos eladósodásával az akkor születők jövőjét is szinte teljesen felélte. Az 1989–90-ben lezajlott rendszerváltás a diktatúrát és a tervutasításos gazdaságot demokráciára és piacgazdaságra cserélte. Ezért az 1990-es választás valóban sorsdöntő volt. Történelmi változás, igazi katarzis. A taxis által megfogalmazott, tényektől független indulat megjelent már akkor is, de az ország a legszebb és legjobb arcát mutatta abban a pár évben. Generációk és milliók számára még egy-két évvel 1990 előtt is elképzelhetetlennek tűnt egy ilyen mélységű változás. (Történelmi léptékben hasonló nagyságrendű fejleménynek tekinthető a 2004-es csatlakozás az Európai Unióhoz, a rendszerváltás eufóriája nélkül.) Ezért azt gondolom, hogy rendszerváltás-értékű az 1990-es választás volt, azóta demokráciában élünk.
Tehát ma Magyarországon demokrácia van, nincs diktatúra. Választásra készülünk, amelyen le lehet váltani a kormányt, s az ellenzék a 2019-es helyhatósági választáson számtalan településen győzni tudott. Téves és félrevezető a diktatúrát emlegető retorika, egyrészt mert nem igaz, másrészt mert sokan emlékszünk még rá, milyen volt a szocializmus, a proletárdiktatúra hazánkban. Minden választásnak van tétje – a mostaninak is –, de ezek nem hasonlíthatók össze az első szabad voksolás jelentőségével. Ugyanis ma már minden politikai vitánk a demokrácia viszonyrendszerében értelmezhető, mint ahogy az is, hogy egyáltalán vannak vitáink.
Orbán Viktor leendő miniszterelnök beszéde megtartásához érkezik az Országgyűlés alakuló ülésén 2010. május 14-én. Fotó: MTI / Földi Imre
A jobboldali Új Társadalmi Szerződés (NSC) párthoz kötődő külügyminiszter újabb szankciókat javasolt Izrael ellen, például kereskedelmi tilalmat az illegális telepekről származó termékekre, illetve fegyverbeszerzések leállítását Izraelből.
„A béke irányába tett erőfeszítéseket, és a Trump elnök által kezdeményezett tárgyalási folyamatot folytatni kell” – hangsúlyozta a kormányülésről szóló beszámolójában a miniszterelnök.
Norvégiában nem látjuk, hogy a politikusok hosszútávú terveket készítenének az ország számára, hanem túl nagy a fókusz a választóktól távoli globális ügyeken. Sophie Matláry írása.