Zaluzsnij bejelentette: elkezdődött a harmadik világháború
Az ukrán haderő volt főparancsnoka őszintén elmondta a véleményét.
Mind a magyar állam, mind a kárpátaljai magyarok szempontjából fontos, hogy északkeleti szomszédunk hogy áll identitása keresésében és meghatározásában. Egy új hazai kötet az ukrán identitásvitákba enged bepillantást.
Veczán Zoltán interjúja a Mandiner hetilapban.
Varégok, tatárok, kozákok és szovjetek, Halics, Volhínia, Galícia és utóbb Kárpátalja – a ma Ukrajnának nevezett terület gazdag történelmét dolgozza fel a nemrég kiadott,Ukrajna története: régiók, identitás, államiság című kötet. A könyv egyik szerzőjével, Fedinec Csillával, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat részeként működő Társadalomtudományi Kutatóközpont főmunkatársával beszélgettünk.
Nagy munka egy ekkora térség történetét monográfiában ismertetni. Mi volt a cél?
Ukrajna Oroszország után a kontinens legnagyobb országa, ilyen mélységű könyv mégsem született eddig róla magyar szerzőktől, ezt a hiányt akartuk pótolni. Le lehet fordítani mások által írt történelemkönyveket, de azokban elsikkadnak például az érdekességek, amelyek összekötik a mi történelmünket az övékével. És mi nem hordozzuk azokat a terheket sem, amelyek miatt elhajlanánk bármilyen irányban.
Mi van az ukrán tankönyvekben manapság?
Fontosnak tartom, hogy óriási fejlődés tapasztalható az iskolai tankönyvekben: modernebbek, történelemszerűbbek és szakmaibbak, mint a korábbi évtizedek történelemkönyvei voltak arrafelé.
Például lehet felvonulni a gyilkosságokért felelős Sztepan Bandera emlékére Kijevben…
Ez nem történészi kérdés: a politika hozott egy törvényt 2015-ben, hogy márpedig nemzeti hős és kész, noha lengyeleket és zsidókat mészároltak le a hívei. Kijevtől keletre nincsenek szobrai, nyugatra viszont igen, Kárpátalja kivételével. A de facto 2011-ig működő ukrán–magyar kisebbségi vegyes bizottságban is többször felmerült, hogy a történelem közös kutatásával kellene közelíteni a két népet egymáshoz, de ehhez sosem volt olyan intézményes támogatás, mint például a lengyel–ukrán viszonylatban. Ők a történelemről élesen vitáznak, és politikailag nagy az egyetértés, velünk meg pont fordított a helyzet.
A Nyugat meddig tűri oroszellenes geopolitikai érdekekből az újbanderizmust?
A szélsőség egyetlen társadalomban sem ismeretlen. Más ezt az utcán képviselni, s más hatalmi pozícióból gyakorolni.
Hogyan viszonyulnak az ukránok a régmúltjukhoz? Egyik oldalról a Kijevi Rusz, másikról a lengyel uralom évszázadai…
Orosz–ukrán vita van arról, hogy ki a Kijevi Rusz valódi örököse. A Lengyel–Litván Unió örökségére nem vetülnek rá területi kérdések, Oroszország azonban II. Katalin cárnő krími hódításával megteremtette a félszigettel kapcsolatos legfontosabb status quót: azóta van ott orosz haditengerészeti bázis, Ukrajna függetlenedése után szerződéses alapon. Ennek a szerződésnek a felmondásától való félelem vezetett a Krím orosz megszállásához. A Szovjetunió felbomlását nem kísérték véres háborúk, de befagyott konfliktuszónák sora akadályozza az érdekszférák átalakítását. Ha a legújabb fejleményeket is nézzük – Belarusz és Kazahsztán rendszerellenes lázadását –, akkor megértjük Ukrajna másságát: 2014-ben elűzték a regnáló államfőt, azonban nem a rendszert, hanem az orosz gyámságot támadták. A belpolitikai következmény a régiók közötti különbségek kiegyenlítésére törekvés helyett a homogenizálás. Ennek az új rendszerváltásnak súlyos ára van, lásd a Donyec-medencét.
De ezeken a területeken oroszok is élnek.
Keleten sokan beszélnek oroszul, de ez nem feltétlenül azonos a nemzeti identitással, és semmi jele nem volt annak, hogy az ukrán állam ellen lennének. Azonban az egyensúly megingott például azzal, hogy a hatalom elkezdte az egyetlen államnyelvvé tenni az ukránt, és bizonyos esetekben a szélsőséget emelte nemzeti normává.
A könyvben írják, hogy Kárpátalját is szláv törzsterületnek gondolták a szovjet történetírók. Mi a helyzet a mostani ukránokkal?
A mai határok közötti összes területet beleértik a múltjukba. Ott voltak az Árpád-ház és a kijevi Rurik-dinasztia rokoni kapcsolatai, és inkább a magyarok terjeszkedtek volna Halics irányába. A történetírásból nem veszett ki a professzionalizmus, a probléma ismét csak a napi politika. Az ukrán médiában a kárpátaljai magyarokkal és Magyarországgal kapcsolatban oly gyakran sugallt negatív kép miatt ott vagyunk az ellenségesnek tartott népek között, Oroszország közelében.
Mi a helyzet a ruszinokkal?
A keleti szláv népesség egészét hívták ruszinoknak évszázadokon keresztül. A legelfogadottabb, hogy három néppé váltak szét: oroszokká, ukránokká, beloruszokká, de egyes elméletek szerint a kárpáti ruszinok egy negyedik ágat képeznek. A mai Ukrajna szubetnikumként tekint rájuk, megelőzendő bármiféle autonomista vagy föderalizációs kísérletet.
Mire számítsunk: jobb lesz a helyzet vagy rosszabb?
A közigazgatási reformmal veszítettek a magyarok, csökkent azon közigazgatási egységek száma, ahol többségben vannak. A 2017 óta a nyelvhasználattal kapcsolatban hozott törvények szerzett jogokat vonnak meg. Bár hoztak egy őslakostörvényt, amely immár de jure megkülönbözteti az őslakosokat és a nemzeti kisebbségeket, de még nincs kész a kisebbségi törvény. Abból ítélve, hogy a kölcsönös kitiltások tekintetében a színfalak mögött mintha lenne idő előtti engedmény, nem zárható ki, hogy a törvényalkotásban sem a legrosszabb forgatókönyvet valósítják meg.
Nyitóképen: Ukrán nemzeti színű terelőelemek Beregszászon. Fotó: Földházi Árpád