Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
A létesítmény az év minden napján, ünnepnapokon is, reggel kilenc órától este kilenc óráig várja a kedves vendégeket, területén, zárójelben, hogy mennyi négyzetméter, tipikus marketingesfogás, taglózzon le a szám, hatalmas, minden képzelet felülmúló, az örömöt négyzetméterben mérjük, abban is, a létesítmény területén ilyen és olyan részlegek várják a felüdülésre vágyókat, noha annak, aki felüdülésre vágyik, nem vágyai vannak, legfeljebb igényei, a létesítménynek pedig szolgáltatásai vannak, amelyek mindent igényt kielégítenek, szauna, gőzfürdő, zselépakolás, hidromasszázs, infrakabin, dézsazuhany, hammam, tepidárium, nemrégiben került kialakításra ez és ez, szavak, amelyeknek éppen csak sejtjük a jelentését, örömök, amikről nem is tudtuk, hogy léteznek. Léteznek-e ilyen örömök, tud-e a test az örömtől izzani, ha a róla alkotott, akár csak hozzávetőleges képzet nem melegíti elő kissé? Van-e tehát az örömnek szellemi előfeltétele? A probléma nem ott van, hogy minden igényt kielégíteni lehetetlen. A probléma ott rejlik, hogy nem vagyunk képesek fogalmat alkotni arról, ami bennünk kielégítésre vár, és ami egy olyan létesítményben, mint ez, iksz négyzetméteren, az Új Széchenyi-terv keretében felhúzott, a lehető legmodernebb technológiát felvonultató részlegekben teljeskörűen kielégítésre is kerül.
Mi mindezzel természetesen nem foglalkozunk, mert még testünk sincsen, vagy csak alig, amennyi testünk van, az alig válik el a szellemünktől, olyannyira kevéssé válik el, hogy ilyen szavaknak nincs is értelme számunkra. Be nem tesszük a lábunkat a harmincfokos vízbe, ami olyan gyanúsan barna, és furcsa szaga van, öregasszonyok ülnek benne kinyúlt fürdőruhában órákon át, és nem lehet nem arra gondolni, hogy belepisilnek a vízbe, és attól ilyen, és ha így van, akkor egyértelműnek vesszük a dolgot, és nem keresünk kérdéseket ott, ahol nincsenek. Ahogyan örömöket sem keresünk ott, ahol nincsenek, mert tudjuk pontosan, hogy hol vannak, ez életkori sajátosság, beszabadulunk a létesítménybe, hátunkon túlméretezett frottírtörülköző, kihívóan csattogtatjuk a papucsunkat a vizes csempén, vérünket serkenti a klórszag, várjuk, hogy felmehessünk a csúszdákra, erre van ráállva az agyunk, totálisan be vagyunk zsongva, így csavarodnak, meg úgy csavarodnak, meredeken lejtenek, megtörnek, hullámoznak, az egyik nyitott, a másik zárt, a harmadik tölcsérben végződik. Ki van írva, hogy a csúszdákat mindenki a saját felelősségére használja, a kiírást már el tudjuk olvasni, felelősségünk viszont még nincsen, és ez így van jól, ez így perfekt.