Színház a színházban

Farkas Anita írása a Mandiner hetilapban.

Talán csak Benedek Tibor halálakor éreztem olyan megrendülést, mint amikor 2019. június 3-án a 48 éves Térey János halálhíréről értesültem. Pedig egy-egy találkozástól eltekintve nem ismertem őket. Egyikőjük az egész nemzet hőse volt, a másikról úgy éreztem, csak az enyém kicsit: nem is az írót tiszteltem benne, hanem azt a makacs kitartást, amivel ragaszkodott saját hídszerepéhez a bal- és jobboldali irodalmi-kulturális szekértáborok közt. És azt a bátorságot, amivel ki mert mondani bizonyos dolgokat. Például, hogy „a magyar színház gyáva”, „nem szeret kockáztatni”, helyette ugyanazon darabok forgatásával törekszik a biztonsági játékra, kevéssé engedve teret a kortárs szerzőknek. És nem csupán beszélt erről, tett is ellene, jó néhány drámáját (Asztalizene, Jeremiás avagy Isten hidege, Protokoll, Lót – Szodomában kövérebb a fű) sikerrel mutatták be, igaz, jellemzően a fővárosi teátrumokban.

Éppen ezért talán nem túlzás azt állítani, hogy a Katona Kamrában szeptember óta látható Káli holtak-adaptáció is a kedvére volna. Pedig a 2018-ban megjelent azonos című, több helyszínen játszódó, sokrétegű, egyszerre színház- és társadalomszatíra Térey-regény színre vitele nem volt kis feladat a Katona József Színház csapatának. A végeredményt tekintve azonban jelesre vizsgáztak: a háromfelvonásos, közel négyórás előadás nemhogy képes visszaadni az eredeti mű lényegét és hangulatát, bizonyos tekintetben túl is szárnyalja. A Dömötör András rendezte nagyszabású őrület, ha a hosszú időtartam miatt természetszerűleg leül is időnként, soha nem válik unalmassá. És ennek nem a közönségvonzó eszközök – greenbox, kézi kamerák, terepasztal, villódzó fények, kivetítő stb. – bőséges bevetése az oka. Ezek az oly sokszor csupán a nézők figyelmének a felületen való megragadását célzó történetek ez esetben érvényesen vannak jelen úgy, hogy a látvány egyszer sem nő az egyébként díszlettelen, kettős kereszt alakú színpadon jövő-menők fölé.