Farkas Anita írása a Mandiner hetilapban
Áll egy talpig melegítőbe öltözött fiatalember (Borsi-Balogh Máté) az Örkény Színház aprócska stúdiószínpadán, körülötte aligdíszlet, az ajtó nélküli szoba túloldaláról szól a zongora, az elhagyott szerelmes a világba énekli magányát, nincs felesleges duma, csak a dalok egymás után, az ének meg is bicsaklik néha, de nem baj, zuhanunk bele szépen a Winterreise szomorúságába, a létezés hideg, kegyetlen, majd előbb-utóbb csak megjön a tavasz is. A Tarnóczi Jakab rendezte „zenés monológ” érdekes kísérletként pozicionálja újra Schubert dalciklusát, kitágítva ezzel a monodráma formai lehetőségeit, az európai kultúra fő melankóliatoposza pedig nem is rímelhetne jobban a mai, karantén szabdalta, négy fal közé szorult tréningnadrágos létezésünkre.
És áll egy másik fiatalember (Szántó Balázs) a Vígszínház Házi Színpadának aprócska terében, körülötte aligdíszlet, és egyre csak mondja és mondja bele a világba a magányát Tokió egyik toronyházának papírvékony falú szobájából. A Szélvész után is szép vagy című előadás mintha az inverze lenne az örkényi Winterreisének, árad a szó, talán a darabban többször idézett Macuo Basó egy csodálatos haikuja tágul a szemünk előtt végtelenné, vagy egy Murakami Haruki-regény sűrűsödik össze a közel két óra alatt. Apropó, Murakami, életem első könyvajánlóját éppen az ő regényéből, a Kafka a tengerparton-ból írtam, tizenvalahány éve valószínűleg semmit nem értettem belőle, és ma sem biztos, hogy sokkal többet, de nem baj, mert nem kell mindig mindent érteni, elég megtanulni érezni, ha akad hozzá elég bátorság.
Éppen ezt a bátorságot tanulja ez a fiú is előttünk a színpadon, aki Magyarországról a világ másik felére menekülve arra a kérdésre keresi a választ, hogyan léphetünk túl ép lélekkel az óhatatlanul bekövetkező veszteségeinken. Amikor pedig lecsap a Lan tájfun, az nemcsak ezt a kétarcú várost, hanem a lelkét is teljesen felforgatja, hiszen olyan emberekkel találkozik ezen az időből kizökkent, különleges-félelmetes estén, akik döntően alakítanak a személyiségén, és viszik közelebb a saját megoldásaihoz. A látszólag nagyon is egyszerű (felnövés)történet ellenére nem könnyen befogadható előadás ez, a nézőnek is alaposan meg kell nyitnia hozzá a szívét. A monodráma kereteinek szétfeszülése itt a magyar közönség nagy részének minden bizonnyal teljesen ismeretlen színházi forma, a japán rakugo elemeinek beépítésével jön létre, ami nemcsak Szántó Balázs jutalomjátékára ad lehetőséget, vele egyenrangúan van jelen a némajátékos Kovács Olivér is: mindketten több karaktert alakítanak igen intenzíven. A fiatal Dino Benjamin rendezése szerencsére jól tartja az arányokat, hiszen mégiscsak a legpolgáribb színházban vagyunk, ahol nem a törzsközönség elriasztása a cél mindenféle érthetetlen és értelmezhetetlen hókuszpókuszokkal, hanem hogy óvatosan tágítva a kört a régiek mellé új rétegeket is bevonzzanak.
„Nem fogunk semmilyen módon politikai ideológiával beleszólni abba, hogy hogyan, és milyen módon kell a kultúrának működnie” – jelentete ki a Magyar Nemzeti Múzeumban Tarr Zoltán.
Hankó Balázs hozzá nem értése is azt mutatja, hogy a kultúra – és annak finanszírozása – az elmúlt években komolyan lezüllött.
Az Operaház főigazgatója Rost Andreával való kapcsolatáról, és az intézmény jövőjéről is beszélt.
Gulyás Gergely posztja alatt egyre csak gyűlnek a megdöbbent és a minisztert támogató hozzászólások.
Az MMA-elnök szerint a bajok nem itt és nem most kezdődtek. Hanem amikor kétszázötven éve úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk életünkből a tekintélyt és legfőképpen a Fennvalót.
Két szélsőség van, az egyik gyűlöli, hogy magyarnak született, a másik véglet, amikor valaki az élete értelmének tekinti, hogy ő magyar. Lánczi András írása.
Domokos Ferenc dandártábornok veszi át a pozíciót.
