Olimpiai arany- és ezüstérem az idei csúcsdísz – A Lőrincz testvéreknél jártunk

Csisztu Zsuzsa interjúja a Mandiner hetilapban.

Mennyi ideig tartott, Viktor, hogy az ezüstérmedet igazán ünnepelni tudd a tokiói döntő után?
Lőrincz Viktor: Egy-két hónap biztosan kellett hozzá, de most már mindenképpen mint egy megnyert ezüstéremre tekintek rá, és nem mint egy elveszített aranyra. Egyszerűen azért, mert ezen az olimpián mindent kiadtam magamból, amit tudtam. Nem maradt bennem több. Ellentétben Rióval, ahol, ma már tudjuk, elvettek tőlem egy érmet, úgyhogy menet közben az is kisebb elégtétel volt, hogy a negyeddöntőben legyőztem azt a német Denis Kudlát, akit ott a pontozók bronzig segítettek.

Mi változott nálad, Tamás, az olimpia óta – némi fáradtságot érzek a hangodon.
Lőrincz Tamás: Felpörgött minden, élménybeszámolók sora vár, rengeteg a megkeresés, sok-sok rendezvénymeghívás érkezik, és mindeközben építkezünk itt, Cegléden. Még nem látom a fényt az alagút végén, mert egyik nap építünk, másik nap bontunk. Az egyetlen, ami megnyugtat, hogy ha nem tudunk karácsonyig beköltözni, akkor Viktorékhoz bármikor jöhetünk, úgyis mindig egy helyen gyűlik össze ilyenkor a család.

Visszanézted már az olimpiai elődöntőt, azt a bizonyosat, ahol az iráni Garadzsi ellen egy hajszálon függött a döntőbe jutásod, és sokak szerint ezen a mérkőzésen nyerted meg valójában az olimpiát? 
L. T.: Nem, még mindig nem merem visszanézni, hátha nem én nyerek. (Nevet) Most voltunk egy rendezvényen, ahol részleteket mutattak belőle, és rosszul voltam, még mindig a hatása alatt vagyok, és néha akkor esik le a tantusz, hogy ez tényleg sikerült, amikor szembesítenek vele.

Egész életetekben híresek voltatok arról, hogy rivalizáltok: legyen szó ruhaválasztásról, gyerekként egy kocsimárkáról vagy éppen a pecázásról, mégis legendás ez a testvéri kapcsolat. Ez hogy áll össze? 
L. V.: Ez valóban mindenhol igaz ránk, kivéve a birkózószőnyegen. És persze nem azért, mert más súlycsoportban versenyzünk. Folyamatosan gyepáltuk egymást otthon, amolyan egészségesen rossz fiúgyerekek voltunk, és én állandóan le akartam győzni Tomit, miközben hasonlítani kívántam rá. Eleinte nem volt szándékomban versenyszerűen birkózni, csak közel lakott az edzőnk, és nemcsak Tomit, hanem engem is magával vitt. Szerintem ez akkor változott, amikor ő a sport miatt elköltözött Pestre, én pedig egyszer csak hiányolni kezdtem magam körül, nem volt többé kivel civakodni, bunyózni.
L. T.: Na meg akkor, amikor Viktor már nagyra nőtt, és kezdtük megérezni, hogy a verekedésnek akár súlyosabb következménye is lehet. És habár négy év van köztünk, én húszévesen tizennégynek néztem ki, ő meg tizennégy évesen húsznak.

Merthogy az öcsi túlnőtte a bátyját, sőt nehezebb súlycsoportba nevezett. De nem csak emiatt jártatok be kissé eltérő utat az egyéni sikereitek során, ugye, Főnök? 
L. T.: Ja, hogy én? (Nevet) Igen, ezt a becenevet aggatták rám a gyúrószobában, de Viktoré sem jobb, mert ő meg a Király néven fut. Igen, más utat, például én egész életemben fogyókúráztam. A birkózáson kívül szinte másról sem szólt nekem a versenyidőszak, mint eleinte öt-hat, aztán nyolc-tíz kilókat kellett ledobnom a versenyekre, és mérlegelés után magamra kellett találnom a szőnyegen. Sokáig amúgy jól bírtam fejben a fogyást – mert ezt ott kell tudni elviselni a legjobban, hiszen akkor is folytatni kell a koplalást, amikor a tested már úgy érzi, hogy a föld alatt van. Viszont ahogy korosodtam, egyre kevésbé voltam rá képes, igazából már csak egyszer egy évben. A riói olimpiára tizenkét kilót kellett leadnom, és egy idő után nem láttam mást, csak ezt az életet, ezért is akartam visszavonulni. Viktor ráncigált ki a gödörből, és született meg a döntés, hogy feljebb lépek. Amikor végre a 66 kilóból 77-re váltottam, az a két-három kilónyi fogyás már csak amolyan súlyrendezés volt. Bezzeg neki sosem kellett fogyóznia! És ne merd azt mondani, hogy az az egy-két kiló megviselt volna!