A Nemzeti Tömörülés Marine Le Pent, a konzervatív republikánusok Valérie Pécresse-t indítják, és megméreti magát a francia nyilvánosság fenegyereke, Éric Zemmour is. Körképünk.
Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban
Hosszas viták után zárt, vagyis csak a párttagok részvételével megrendezett előválasztáson jelölték ki a jobbközép Republikánusok (LR) elnökaspiránsát december 1. és 4. között.
A voksoláson öten mérették meg magukat: Xavier Bertrand, Hauts-de-France régió vezetője korábban az LR jelöltállításától függetlenül biztosra ígérte indulását az elnökválasztáson, végül vetélytársai nyomására mégis beadta a derekát, és részt vett a háziversenyben; Michel Barnier korábbi brexitügyi uniós főtárgyaló, aki eurokrata létére meglepően radikális migrációs programmal keltett figyelmet; a centrista Valérie Pécresse, a jobboldal modernizálásának híve, aki magát „kétharmad Merkelként, egyharmad Thatcherként” írja le; a jelöltsor legkeményvonalasabb tagja, a többek közt a francia Guantánamo létrehozásával kampányoló Éric Ciotti; valamint az outsider orvos-politikus, Philippe Juvin.
Az első fordulóban nagyjából azonos arányban oszlottak meg a szavazatok a négy első jelölt között, meglepetést az keltett, hogy Ciottinak sikerült becsúsznia az élre 25,6 százalékkal, az övénél 0,6 százalékkal szerényebb eredménnyel Pécresse kvalifikált a következő körbe.
Ciotti kampányának hangsúlyos eleme volt, hogy a jelöltek közül
az eredmény pedig a mezei LR-tagok azon elvárásáról tanúskodik, hogy a párt bátran és markánsan megfogalmazott jobboldali programot kínáljon a választóknak. A Ciotti–Pécresse-párbajban végül mégis a macroni ideológiához közelebb álló politikus aratott meglehetősen nagy arányú diadalt – a kihullott jelöltek és a pártelit is az ő támogatására buzdítottak. Nem mintha az Île-de-France régiót irányító, 54 éves Pécresse, Nicolas Sarkozy volt felsőoktatási és költségvetési minisztere ne értené az idők szavát. Nemzetbiztonsági és identitáskérdésekben a jelöltek keményebbnél keményebb ígéretekkel próbálták felülmúlni egymást, Ciotti és Pécresse pedig a mezőny gazdasági értelemben legliberálisabb, leginkább piacpárti figurái voltak.
François Fillon szelleme lengte be tehát a pártkongresszust – hogy Pécresse jobban tud-e majd teljesíteni a korrupciós botrányban elvérzett jelöltelődjénél, nagy kérdés.
A Macron-ellenes indulatok meglovagolására valószínűleg nem ő a legalkalmasabb, ha viszont túljutna az első fordulón, nagyobb fenyegetést jelentene Macronra, mint a múlhatatlanul megosztó Marine Le Pen vagy Éric Zemmour.
A francia jobboldal radikálisabb felén a publicistából elnökjelöltté avanzsált Zemmour körül forrnak az indulatok. Le Pen fellélegezhetett kicsit az utóbbi hetekben, megtorpant ugyanis a pozícióját igencsak veszélyeztető Zemmour felívelése: ősszel egyes felmérésekben már előzte a Nemzeti Tömörülés elnökét, azóta viszont csökkent a támogatottsága, s hiába beszél a közvélemény-kutatások megbízhatatlanságáról, az azért egyértelmű, hogy egy magabiztosabb Le Pen és egy nagy figyelem övezte LR-pártkongresszuson győzedelmeskedő Pécresse riválisaként nem lesz olyan egyenes az útja a francia jobboldali tábor élére, mint októberben tűnhetett.
Olyan pitiáner hibák vetették vissza a kampányát, mint hogy
vagy hogy bölcsnek találta a 2015-ös terrormerényletek évfordulóján a Bataclan kapui előtt szidalmazni a korábbi szocialista elnököt, François Hollande-ot. Az sem jött éppen jól a magát a De Gaulle-i örökség letéteményesének tituláló Zemmournak, hogy a tábornok unokája, Pierre megütközésének adott hangot, amiért újra kiállt azon régóta hangoztatott nézete mellett, hogy a vichyi bábállamot vezető Pétain marsall megvédte a francia zsidókat. Ott van aztán a Zemmour-projekt leggyengébb pontja: a nők megszólítása. Korábbi vérmesen antifeminista megnyilatkozásait, illetve a tavasszal nyilvánosságra került zaklatási vádakat Le Pen és Pécresse játszi könnyedséggel fordíthatja majd a véleményvezér ellen. Arról nem is beszélve, hogy párkapcsolati állapota elég zavaros: paparazzifotók és bulvárbeszámolók szerint a harminckilenc éve házas jelöltet a szakmainál jóval bensőségesebb viszony fűzi főtanácsadójához, Sarah Knafóhoz.
A Zemmour-vonat a jelöltség hivatalos bejelentésével, illetve a nagyszabású kampánynyitóval talán újra nagyobb sebességre kapcsol. Ő az első francia elnökjelölt, aki a közösségi médiában közzétett videón nyilatkozott arról, hogy indul a posztért. A videó külsőségekben (asztali mikrofon, papírból olvasott beszéd) De Gaulle 1940. június 18-ai londoni szózatára játszik rá, amelyben a tábornok a németek elleni harc folytatására hívta honfitársait. Beethoven 7. szimfóniájának második tétele szolgál zenei háttérként a tízperces, történelmi és kulturális hivatkozásokkal átszőtt beszédhez,
„Most nem annak van az ideje, hogy megreformáljuk Franciaországot, hanem annak, hogy megmentsük” – hangzik a tételmondat.
December 5-én tartották a kampánynyitót, a szervezők szerint mintegy 13 ezer ember jelenlétében. Zemmourék ügyesen az LR-pártkongresszus végét követő napra időzítették a gyűlést, így nemcsak a jobbközép jelölt kiválasztására irányuló figyelmet terelhették magukra, de arra is alkalmuk nyílt, hogy gesztust tegyenek Éric Ciotti híveinek.
A túlfűtött hangulatú, újságírókkal és ellentüntetőkkel való dulakodásoktól sem mentes rendezvényen Zemmour megjelenését felfrissítve szemüveget öltött, s bejelentette, hogy új politikai formációjának a jelentős történelmi konnotációkkal bíró Reconquête (rekonkviszta, visszahódítás) nevet adja. „Az ellenfeleim a politikai halálomat kívánják, az újságírók a társadalmi halálomat, a dzsihádisták simán a halálomat” – mondta. Kifejtette: kész Franciaország vezetésére, s válaszolni fog a polgárok két legnagyobb félelmére: a „nagy lecsúszásra”, illetve a nagy lakosságcserére.
Zemmour előtt a következő nagy kihívás – tekintve, hogy prominens konzervatív politikusokat még nem sikerült maga mögé állítania – az, hogy összegyűjtsön ötszáz ajánlást harminc megyében, méghozzá megválasztott tisztségviselőktől. Franciaországban ugyanis ez is előfeltétele az elnökválasztáson való indulásnak.
Nyitóképen: Zemmour fellép a nagyszínpadra. A politikusra, mielőtt felszólalt volna, rátámadtak, és nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett. Fotó: AFP / Nurphoto / Michel Stoupak
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
A spanyol szerző szerint csak egy erősebb uniós együttműködés képes versenyképes választ adni a globális kihívásokra; ennek akadályai lehetnek azok az országok, amelyek vétóval élnek vagy lassítják a döntéshozatalt.
Franciaország és Nagy-Britannia is a kardcsörtetők között volt az elmúlt években. A NATO-hadgyakorlatok viszont szomorú valóságot tükröznek.
Nem tehetett mást az Euractiv, leírta az igazságot.
„Az Orbán-kormány alkotta meg Európa egyik legszigorúbb Büntető törvénykönyvét” – szögezte le a Belügyminisztérium.
A Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint egy újabb ország sodródhat Orbán Viktor „Európa-ellenes” táborába.
Az orosz–ukrán konfliktus lezárását célzó tárgyalás közben a londoni Downing Street 10.-ben december 8-án.
A miniszterelnök szerint furcsa évet zárunk le hamarosan.
