Advent első vasárnapján Szabolcs a fiával ministrált. Felesége, Erika a harmadik padban ült, kislányuk mellette a rongyikáját csavargatta. Csak akkor vette észre Szabolcs, hogy elfelejtették elvinni az adventi koszorút szentelésre, mikor mindenki kivitte az oltár elé, hogy az atya megáldja. Erika szokatlanul figyelmetlen volt az utóbbi hetekben. Szinte teljesen szétesett, pedig korábban ő tartott fejben és kézben minden ilyesmit. Szabolcs fürkészte a padban ülő feleségét, akinek az arcára volt írva, hogy vívódik belül. Haját simogatta, időnként komor lett az arca, aztán békés, majd megint komor. Figyelte, hogy valami nagyon dolgozik Erikában. Rajtuk kívül nem tudta senki, hogy a feleség három hónapja a francia volt főnöke szeretője, s karácsonyig még kétszer fog kirepülni hozzá. A másodikról épp december 23-án estére tér majd vissza, a francia szerető születésnapjáról. Aznap este szokták a karácsonyfát feldíszíteni kettecskén, miután lefektették a gyerekeket. Ilyen nehéz karácsony elé még nem néztek. Szabolcs különösen tanácstalan volt akkor, amikor a felesége azt kérte tőle, hogy töltsék együtt ezt a karácsonyt is. A gyerekek miatt. A templomból hazafelé a virágosnál beszereztek egy adventi koszorút, de nem gyulladt meg rajta az első gyertya.
Erika azt mondta, hogy nem érzi magát bűnösnek, ő csak a boldogságot keresi, s bár épp ellene tesz a tízparancsolatnak, de az Isten is biztos azt akarja, hogy ő boldog legyen. Nem érezte, hogy azzal, amit éppen tesz, mennyi mindent rombol szét, hogy az nem éppen Istentől való. Ahogy távolodott Erika, úgy került egyre közelebb Szabolcs a Mindenhatóhoz. Ahogy nőtt a baj, ahogy a szétköltözés tervét felvázolták, úgy maradt egyre inkább az imádság. Szabolcs próbálta megérteni a feleségét, félretenni a sértettségét, hagyni, hogy bontakozzon ki, aminek ki kell bontakoznia. Az egész egy atomerőműhöz hasonlított, amely sok éven át békésen termeli az áramot, aztán egyszer jön egy földrengés, és felrobban.
A következményeit senki nem ismeri pontosan. A pusztításról csak azt lehetett tudni, hogy óriási. Végre éjszakákon át beszélgettek magukról, a házasságukról, amiről olyan mélységekben addig sosem. Erika azt mesélte, hogy életében először lehet gyönge nő, először jó úgy, ahogy van, először imádják, először figyelnek ennyire rá, és ő ebből már nem tud visszajönni. Szabolcs úgy érezte, mintha teljes erőből tarkón vágták volna, és utána lassan kezdene magához térni. Akkor gondolkozott el először az együtt töltött tizenhat éven. Kétségtelen, hogy nem imádta Erikát annyira, amennyire a nő szerette volna, nem mondta naponta, hogy szereti, hogy ő mindennél és mindenkinél fontosabb, nem írt szerelmes leveleket sem. Azt hitte, ha a gyerekek miatt emberfeletti erőket mozgatnak meg, ha átvesz a terhekből, amennyit tud, az elég. Nem egymásból merítettek erőt, nem egymást emelték fel, nem együtt változtak az évek során. Mire Szabolcs megérkezett, Erika messzire ment, nem tudta akkor egyikük sem, hogy visszajön-e még, hogy tudják-e egymásnak azt mondani tiszta szívvel, hogy csak te meg én, és hogy örökké.