Eladó az egész világ?

Eladó az egész világ – a leghíresebb Faust-feldolgozásban, bizonyos Gounod operájában épp ezt nyomja a basszus, miközben galopptempóban végignyargalássza a földkerekséget. Mindennek van ára, és minden megvehető. Ja, és mindenki, ebből következőleg. Csakhogy ezeket a teátrális általánosításokat nem szeretjük, roppant igazságtalanok. Van ugyanis, aminek értéke van csak, ára nincs. Szabadság, szerelem s még annyi minden más is kell nekem – barátság, egészség, igazság, család, hit, haza –, amiért kínálhat pénzt bárki, még pontosan tudja az is, aki erkölcsileg elhibázza, hogy ezek az értékek mindent megérnek, tehát semmiért el nem adhatók. És nem a vérbeli kereskedőkön taposok, dehogy. Ők szem a láncban, amelynek során eljut hozzám a gép, amelyen e sorok is születnek: az iparcikkeket, terményeket, kiadványokat és szolgáltatásokat fáradságos munkával továbbértékesítők megkülönböztettetnek a kótyavetyélők, dobra verők és hivatásos fosztók csoportjaitól.

Mert, hogy, hogy nem, mindig akadnak, akik a közös vagyontárgyakat kizárólag értékesíteni szeretik. Nem létrehozni, óvni, őrizni és működtetni, ha elavulna a belbecs, akkor kitalálni a hasznos jövőt, nem. Ha lyuk támad a büdzsén, nosza, eladni megint valamit, ami nincs lebetonozva. Ha pedig megjönnek a haverok, mert már nagy a tét, akkor jön a légkalapács is, hiszen minden, mi egyszer odatapadt, reverzibilissé tehető – kötőanyagban amúgy se verjük a világot. Amit pedig még kiásni se lehet, azt a földdel együtt kell feldobni az apróhirdetések közé. De nagyon apró hirdetés legyen ám az, nagyítóval se lehessen…

Ferihegyet – akkor még nem is Liszt Feri nevét viselte – nyilván „trükkök százai” és a felcserélt napszakokban is nonstop dübörgő igazmondáshiány miatt kellett üstöllést vásárra vinni: anno a nyertes brit cég negyvenmillió utasról delirált, hát hol férnének el ma azok? Most, tizenhat évvel később ha utazónk belép az indulási terminálok egyikére, mintha egy gyenge ázsiai város repterének első vizsgálati pontjához érne. És minő csalódás: a check-in-pultok soraiba botlik, ám nincsen számukra hely. Áldott is és vert is a sors keze, mert ugyan jól jött az a 464 milliárd forint a választás előszobájában, de rögtön egy jószerivel ismeretlen pénzember, bizonyos Bajnai Gordon foglalta el az új üzemeltető cég elnöki székét. A budapesti Városháza is pont az eladás kapcsán mozdítja meg ugyanennek a körnek a fantáziáját, és mire kettőt pislognánk, már a főpolgármester egykori kerületének mai vezetője, a korábbi főpolgármester-helyettes is fenekére verne „saját” városházájának. Miért nem csodálkozunk?