Mit ér az élet, ha pici?

Magyarországon az utóbbi tíz évben jelentősen csökkent az abortuszok száma, de a biztató tendencia ellenére a múlt évben is még minden négy megszületett babára jutott egy, aki nem láthatta meg a napvilágot. Pedig ha megszülethetett volna az a több mint húszezer kisbaba, akit 2020-ban abortáltak, a demográfiai helyzetünket leíró termékenységi arányszámunk gyakorlatilag elérné a fenntarthatóságot biztosító tartomány alsó határát.

A SARS-CoV-2 vírus pusztítása ellenére tavaly is az abortusz volt a vezető halálok – csak épp erről elvétve esik szó a világot kormányzó erők tárgyalóasztalainál. Az Európai Unió is sokkal szívesebben foglalkozik a népességpótlás importalapú – anyagi értelemben és kulturálisan is mérhetetlenül drága – megoldásaival, mint annak megfejtésével, miért dönt tagállamaiban a mai felvilágosult korban is oly sok nő a megfogant élet elvetetése mellett. Tudható, a kérdés mindenkinek kényelmetlen: túl sokakat érint, ezért firtatása fokozott politikai kockázatot jelent, holott a lelke mélyén mindenki pontosan tudja, hogy a magzatelhajtást szemlesütve elfogadók vagy kifejezetten támogatók érvei és a liberalizáló törvények egy nyilvánvaló hazugságon alapulnak: azon, hogy a gyermekember életét nem a fogantatás pillanatától eredeztetik.

Arra az egyszerű kérdésre, hogy akkor mégis mikortól, a várandósság mely időbeli szakaszától ember az ember, persze már senki nem tud egyértelmű választ adni, hiszen a biológia törvényszerűségeivel ütközik minden önkényes cezúra meghúzása. A még meg nem születettek sorsáról pedig mindig a már megszületettek döntenek, akik ügyesen úgy csűrik-csavarják a kérdést, hogy – a baba szempontjait mellőzve, az őt kihordó nő önrendelkezési jogára hivatkozva – áthárítják a kérdést és a felelősséget a kismamára.